Legnagyobb megrökönyödésemre vége a vakációnak! Nahát!
Ilyen igazságtalanságot! Már szombat este van, és még a hideg is kiráz a gondolattól, hogy holnap át kell lépnem a kolesz küszöbét! Végem van! Már mindent megpróbáltam: jéghideg kólák, fagylalthegyek, gyomorrontás, lázmérődörzsölés – semmi. Egyszerűen képtelen vagyok a szervezetemet és a szüleimet becsapni! Holnap mindenképpen gépre kell szállnom. Pech!
Estére úgy-ahogy csillapodott zaklatott lelkiállapotom, és a szokásos filmadag után illedelmesen bebújtam az ágyba. Az idegkimerültség következtében vadakat álmodtam.
A kényelmes fekete limuzinom zajtalanul fékezett az ötcsillagos kollégium takaros épülete előtt. A kirepülő sofőr villámgyorsan kitárta a kocsi ajtaját. Fényesre suvickolt lábbelimet rátettem a jó előre kigöngyölt piros szőnyegre, s könnyedén, mégis elegánsan tettem meg az autó és a kijárat közti távot. A portás kezét-lábát törve sietett elém, csak hogy kitárhassa előttem a súlyos, ámde tökéletesen működő ajtószárnyakat. Majd a nevelőtanárok virágesőt hintenek a lábaimhoz, miközben mélyen meghajolnak, és megköszönik, hogy ismét megtisztelem szerény hajlékukat csodás jelenlétemmel. Később luxuslakosztályom nappalijában ültem egy bőrkanapén, jégbehűtött pezsgőt szopogatva – miközben csokoládébarna lenge szépségek legyezték körülöttem a levegőt. Az óriási panoráma ablakon becsillant a Földközi-tenger káprázatos kéksége, s a hatalmas víztömeg tompa moraja a bikinis lányok kacajával vegyülve földöntúli muzsikának hatott a fülemben. Közben belépett a szobalány – egy karcsú, szőke szépség – alig combközépig érő csinos ruhácskában. Pukedlizve nyújtotta át aranytálcán az elsőrangú szivarokkal teli ládikót. Éppen formás kaszniját szerettem volna szemrevételezni, amikor hatalmasat csörrent a vekker, jelezvén, itt az ideje észhez térnem. Kelletlenül kikászálódtam a puha ágyból, és öltözködni kezdtem.
Pár órával később ott álltam a hőn szeretett kollégium lábainál s még pislákolt bennem az éjjeli álom maradéka. Kissé elmerengve megálltam a Kapuk előtt, remélve, hogy talán mégis kitárja valaki az ajtószárnyakat, és szívélyesen üdvözöl. De mivel nem ez történt, így reményvesztettségemben, dühöngve, átkozódva, vérben forgó szemekkel … alázatosan és tisztelettudóan – beléptem az épületbe.
1991
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése