Már lassan eltelt 2 év. De még mindig érzem a folyó friss illatát. Látom magam előtt a hidat, melyen olyan sokat vártam. Most, csak innen az ablakból figyelem a hosszú, bár elég rozogán álló hidat. Már emlékszem. Emlékszem arra, hogy miért is vártam. ... Egy hűvös esős délután kezdődött minden. Én csak álltam a híd elején, és vártam. Vártam a megváltást, hogy megérkezzen az akit szerettem. De nem jött. Én nap mint nap jártam ki a hídra. Vártam és epedeztem, hogy újra megcsókolhassam. Már elmúlt. Nem tudok járni. Koporsómmá ágyam vált. Szorítása erős és nem enged. Csak sóvárgok a szerelem után. Kiöregedtem. Belefáradtam a sok várakozásban. Az ágyból kósza pillantásokat vetek, az Áldozatok - hídjára. Miért illeti ez a név? Mert senki se tudja, hogy még élek. Holtomat mondják, és a nevem suttogják a gyerekek az utcán.
-Itt a ház! Látod? Ebben élt a bácsi.
-Milyen bácsi?
-Te nem tudod a versecskét?
Hadalán bácsi nem olyrég
Csak mászkált föl s alá
Ringatva lágyan kezeit,
várta szerelme dalát.
Elmúlt vagy 2 év
Hosszú séta átka ez
Áldozatok-hídját így,
róla nevezte egykor Hadalán szerzetes
És ez így, ment generációról, generációra. Testemet ágyamban találta egy fiatal házaspár. Házamat felújították, de lelkem még mindig a hídnak főjén áll.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése