Kelemen Márton vagyok és Kaposváron élek lassan tizennyolc éve. Az irodalom számomra olyan értéket képvisel, amelyet óvni és becsülni kell. Manapság sajnos az irodalom, mint olyan a fiatalok számára egyet jelent az unalommal, az érdektelenséggel. Én azok közé tartozok, akik ezt a fajta felfogást ellenzik. Az irodalomra, főleg a szépirodalomra szükségünk van. Nem feledhetjük el költőinket, íróinkat, akik azért munkálkodtak (s manapság munkálkodnak), hogy ne kerüljön értékválságba az emberi faj. Az irodalom segít egy embert kizökkenteni a mindennapokból, amire egy mai fiatalnak főleg hatalmas szüksége van. "A problémákkal teli világ bajától egy jó könyvvel messze evezhetünk".
Az Ima Hatalma
Ő és én, én és Ő. Mi ketten, együtt. Örökké, míg a világ a világ. Mindig biztonságot adott az érzet, hogy velem van, hogy átölel, hogy megsimogat egy fárasztó nap után. Azonban az élet nem ilyen egyszerű. Az élet, a sors gyakran húzza át számításainkat nem várt eseményekkel. Egyik pillanatról a másikra történnek rossz dolgok körülöttünk és az a legszörnyűbb, hogy mi semmit sem tehetünk ellenük. Emlékszem az együtt eltöltött első éjszakánkra; Crystal rám pillantott, majd halkan megjegyezte, hogy mennyire jól érezte magát velem. Forró csókot váltottunk. Két évvel később összeházasodtunk, s ekkor kezdődtek a problémák. Annyira elkényelmesedtünk, hogy egy idő után nem figyeltünk a másikra, nem törődtünk a másik fél érzéseivel. Tudtuk, hogy nincs minden rendben, de Crystal ekkoriban kapott állást egy ügyvéd mellett és eleinte minden nehézséget betudtunk a stresszes munkájának. A főnöke folyamatosan ugráltatta, kivételezett a lényegesen kevesebb szakmai tapasztalattal rendelkező újoncokkal, míg őt csak addig vette emberszámba, amíg megcsinálta a feladatát. Magam autószerelőként tevékenykedtem, az azonban nem hozott sokat a konyhára és az anyagi helyzetünket tekintve napról-napra éltünk. A gyerek-kérdés fel sem merült bennünk, nem tudtuk volna eltartani még valakit, illetve egy idő után már nem is bújtunk össze. Én a kanapén aludtam, ő pedig az ágyon. Nem kívántuk egymás közelségét, egymás szeretetét. Annyira fáradtak voltunk nap, mint nap, hogy örültünk, ha tudtunk aludni pár órácskát. Reggelente még arra sem vettük a fáradságot, hogy egy „sziát” odamondjunk a másiknak, úgy éltünk egy fedél alatt, mint két ismeretlen. Telt-múlt az idő, semmi sem változott, illetve mégis, de nem a mi kapcsolatunkban. Megismerkedtem egy tizennyolc éves, intelligens lánnyal, akit Lilly-nek hívtak. Lilly szőke hajú, kék szemű, magas, vékony (de formás) lány volt, aki nyitott volt mindenre velem kapcsolatosan. Érdekelték az autók, a művészetek és a sport is. Egy igazán kommunikatív személyiséget ismertem meg benne. Egyre inkább azt éreztem, hogy kezdem megszeretni ezt a lányt. Többször akartam találkozni vele, szerettem volna érezni a közelségét, az érintését. A feleségemmel való negyedik házassági évfordulónk előtti éjjel Lilly és én egymáséi lettünk. Szenvedélyes szeretőkké váltunk, mit sem törődve a minket körülvevő világgal. Egy másodpercig sem volt bűntudatom az együttlétek alatt. Úgy éreztem, hogy a feleségem és én már csak megszokásból vagyunk együtt, hisz sem érzelmi, sem fizikális kapcsolatunk nem volt. 2006. Május. 13-án azonban egy nem várt dolog történt. Munkából hazatérvén egy cédulát találtam a konyhaasztalon. „Nem bírom tovább” – állt a cédulán. Akkor még nem értettem, hogy mit jelenthet ez az üzenet. Körbenéztem a lakásban, de semmit sem vitt magával, ebből arra következtettem, hogy nem hagyott el. De tévedtem. Fél órával később telefonált a rendőrség, hogy Crystal leugrott egy négy emeletes ház tetejéről és szörnyet halt. Mindenről tudott. Egész idő alatt tudta, hogy megcsalom. Ez egy általa írt levélből derült ki, amelyet az egyik fiókban hagyott nekem. Magamat marcangoltam. Visszaemlékeztem a házasságunk előtt eltöltött két évre, amikor felhőtlenül boldogok voltunk, amikor hittünk a közös jövőnkben. De, mint ahogyan mondtam is, az élet keresztül húzza a számításainkat, előbb vagy utóbb, de mindenképpen. Vagy mégsem? Mi tehetünk arról, ami történik velünk? Mi rendezzük az életünk filmjét vagy a véletlenek alapozzák meg a sorsunkat? Nem tudni. De egyben biztos vagyok, a ki nem mondott problémákat nem hallgatással kell kezelni. Én sajnos ebbe a hibába estem, s így elvesztettem Crystalt. Leültem a földre és imádkozni kezdtem…Crystal rám pillantott, majd halkan megjegyezte, hogy mennyire jól érezte magát velem. Ott voltunk abban a hotel szobában, amelyben az első éjszakánkat töltöttük. Forró csókot váltottunk, majd a takaró alatt megfogtuk egymás kezét. Ekkor erősen megszorította a hüvelykujjamat és megkérdezte: „Te hiszel a második esélyben, az újrakezdésben?”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése