Ajánlás helyett: „… mind gyilkosok vagyunk.”
Késő délutánra járt az idő, mikor a fiú leült a templommal szemközti padra. A lemenő nap fényében vörösen játszó leveleket kergetett az októberi szél, egy-egy eltévedt fecske bánatosan körözött a tér felett. A békés csendet hirtelen megtörte a templom haragjának zúgása: bimm – bamm, bimm – bamm. A kapuk zörögve kitárultak, mire ijedt galambok serege csapott fel az ég felé. Először egy kopaszodó, fekete köpenyes alak, majd őt követve egy vidáman mosolygó fiatalember lépett ki a templom ajtaján, és megálltak a kapuban. Ők voltak azok, a pap, aki most került fel egy eldugott kis faluból a nagyvárosba, és a már sokat megélt templomszolga, kik meleg kézfogással és Istenhozzáddal búcsúztak a hívőktől. Mintha csak egy jól megrendezett színdarabot játszanának, jöttek ki sorban: először az idős nénikék és bácsikák, ki-ki a maga párjával, a hölgyek az urakba karoltak, az urak kezében sétapálca vagy kalap, némelyiknél mindkettő, őket követték a középkorúak, szintén párokba rendeződve, az asszonyokon szoknya, a férfiak kezében a Biblia, majd jöttek a gyermeküket is elhozó anyák és apák. Utoljára egy fiatal lány lépett ki magányosan, kicsit meggyötörve. Arcába fújta a hideg szél hosszú, aranybarna haját, ez arra késztette, hogy összébb húzza már amúgy is begombolt kabátkáját. Mikor megállt a pap előtt, és meg akarta csókolni annak kezét, a lelki pásztor megfogta a lányét, és mélyen, együtt érzően a szemébe nézett. A többinél kicsit tovább tartott ez a pillanat, a templomszolga türelmetlen dobolására a fiatal leány összerezzent, és gyorsan elköszönt a tisztelendő atyától és segítőjétől. Az Úr szolgái visszamentek a templomba, a leány még nézte egy ideig az ég kékjébe vesző tornyokat, majd megfordult, csak ekkor vette észre a fiút. Mindketten lesütötték szemüket, és megindultak a másik felé. A tér közepén találkoztak.
- Szia! – mondta a fiú.
- Szia! – köszönt vissza a lány.
Hosszú percekig csak nézték egymást szótlanul, és érezték, ahogy az a sok ki nem mondott szó egyszeriben miként vet gátat az érzéseiknek. Egykor azt hitték, szerethetik egymást. A fiú mindennap felhívta a lányt, sokat beszélgettek, találkozgattak, ilyenkor általában a közeli parkba mentek, leültek egy padra, és órákon keresztül beszélgettek. Aztán valami megváltozott. Megtették azt a lépést, amitől az eddig meghatározhatatlan kapcsolatuk egyszeriben valóssá kezdett válni. Nem voltak azelőtt szeretők, de barátok se igazán, csak két, félig ismeretlen idegen, akik oly sok közöst fedeztek fel a másikban. Hová tűnhetett az az idő? Tényleg mindent tönkre tehet egyetlen, ártalmatlan csók? Azóta, hogy a lányt hazakísérve megcsókolták egymást nem találkoztak, és megritkultak a beszélgetéseik is. Egy héttel ezelőttig Liliona azt hitte, már sosem hall Daniról. Mikor ma reggel felhívta, hogy látni szeretné, még akkor sem hitt a fülének, és most, hogy ott álltak szemtől szembe… kezdtek visszatérni az emlékek.
- Miért jársz ilyen gyakran templomba? – ezzel a kérdéssel sikerült Daninak visszahoznia a valóságba a lányt.
- Megnyugtat.
- Értem.
- Jó volt a lakásavató? – Liliona halványan emlékezett rá, hogy Dani első rejtélyes üzenetét a csók után egy lakásavatóról írta.
- Jól éreztük magunkat. Volt hagymaleves, a többiek ittak, én csak kóláztam. Meg kimentem velük cigizni a tetőre, de bagózás helyett a város fényeit bámultam.
- Szépek is az esti város fényei. - többet nem tudott mondani, de titokban örült, hogy valahogyan csak halad a beszélgetés.
Idő közben kezdett besötétedni. Ahogyan halványult a Nap sugarainak fénye, úgy kapcsolták fel a város fényeit. Apró üveggömbökként ragyogtak fel az utcai lámpák. Dani és Liliona, nem tudván, hogy pontosan mit is akar a másik, vagy mit is akarnak a másiktól, átsétáltak a park túlsó oldalán árválkodó padhoz és leültek. Talán túlságosan is messzi a másiktól. Lassan 20 perce csak ültek ott szótlanul, a sejtelmes fények, a szélben kavargó falevelek teremtették a varázst, de ők hol az eget, hol a várost nézték. Mikor véletlenül egymásba akadt, gyorsan elkapták, és mint a rajongáson kapott gyermek, sütötték le a tekintetüket. Egy madárfióka érdeklődve figyelte őket a biztonságot nyújtó fészekből és nagyokat pislogott. Hirtelen feltámadt a szél és egy megfakult szórólapot sodort a lábuk elé, amely hirdette: „Lepje meg párját egy hétvégi wellness kényeztetéssel! Most a 3. éjszaka fél áron!” Dani megremegett. Eszébe jutott a tervezett meglepetés, amiről persze a lánynak még csak sejtelme sem volt. Most már nem is akarta, hogy tudjon róla, részben ezért Liliona kérdésére nem teljesen őszintén válaszolt.
- Minden rendben? - ha nem is szerette, de aggódott a srácért. Nem akarta, hogy megbetegedjen, főleg miatta nem.
- Megvagyok. Nem cigizem, nem iszom. Próbálok odafigyelni magamra. Meg előfordul, hogy hiányzol. – Az utolsó mondat már véletlen csúszott ki Dani száján, de nem bánta, már nem számított, hogy mit mond. Mindazonáltal egy másodpercre, míg Liliona válaszát várta, visszafojtotta a lélegzetét.
- Ezeknek örülök. Vagyis… az utolsó információval nem tudok mit kezdeni, nem tudok hozzászólni. Sajnálom! De az öröm is csak addig tart, amíg az neked jó. Amíg magadért teszed. - próbálta tartani a távolságot, de egyre nehezebben ment.
- Sajnos nincs kiért megjavulnom. Így csak magamért tudom csinálni. - Egyszerre hihetetlenül fájdalmasan csengett a hangja. Nem erre a válaszra számított. Maga sem értette miért, de egy könnycsepp kelt életre és folytatta rövidke életútját a szeme sarkából, borostás arcán át, hogy hősi halált haljon szögletes állán.
- Sii il cambiamente che vorresti vedere nel mondo. - mondta Liliona. Maga is meglepődött, hogy miképp jutott épp egy olasz közmondás az eszébe.
Újabb csendbe fullt a beszélgetésük. A lány nem érezte szükségét, hogy megmagyarázza az előbb elhangzott szavakat, noha egyáltalán nem volt biztos abban, hogy Dani értette mondanivalóját. Se szó szerint, se átvitten. Bánatosan kongott a harang. Először csak egyet, azután még párat. Dani kicsit közelebb csúszott, Liliona nem mozdult, mint egy márványszobor ült a pad túlsó végén. Látszólag nem vette észre a fiú közeledését. Végül már csak egy karnyújtásnyira a lánytól, Dani megállt, nem ment tovább. Kinyújtotta lassan a kezét, hogy megsimítsa a lány karját. Erre Liliona még jobban összehúzta magát. Dani számára egyértelművé vált, nincs értelme a közeledésnek, egy jégfal van köztük, amit, lehet, hogy sosem tud majd feltörni. Csendben, mint a könnyű vitorlások a nyári Balatonon visszacsúszott a pad másik végére.
- „Legyél magad a változás, amire vágysz!” - fordította le a lánytól előbb elhangzott mondatot. Maga is meglepődött hirtelen mennyi indulat van a hangjában. Talán haragudott a lányra? Nem. Haragudni akart, de nem tudott. Most értette csak meg azt a mondatot, amit még édesanyja mondott neki: „akit igazán szeretünk, arra sosem tudunk haragudni, az igazi szeretet sosem alakul át se haraggá, se gyűlöletté”. - A változás jó dolog. - mondta már kicsit enyhébb hangon, majd folytatta - Elvégre, ha nem változnának a dolgok nem mentem volna el nyáron a kiállítás megnyitójára, és például téged sem ismertelek volna meg.
- Minden okkal történik. - Liliona érezte, ahogy egyre jobban enyhülni kezd, már egyáltalán nem tudta tartani azt a hideg távolságot, amit, mikor meglátta a fiút, eltervezett. Félénken ránézett és próbált bíztatóan, de nem félreérthetően rámosolyogni. - Igen, a változás jó, vagyis minden változásra egyszer úgy tekintessz majd vissza, mint egy pozitív löketre, ami előrevitt. Lehet, hogy most még fájnak dolgok, de ha úgy kellett volna történnie, akkor hidd el, nem vett volna más fordulatot az élet.
- Tudod, szerettelek volna szeretni.
Dani hirtelen jött mondata egy perc alatt mindent megváltoztatott. Mint egy isteni beavatkozás. Lilionának könnyes lett a szeme, már nem tudta, nem akarta uralni érzelmeit. Tegyen fel mindent egy lapra? Mondja el, hogy ő próbálta? Hogy ő is szerette volna szeretni, de hiába? Szinte beleőrült a tudatba, hogy nem adhatja meg Daninak a vágyott boldogságot, de nem tehetett mást. A saját érzelmeit nem erőszakolhatja meg. Mindez pár másodperc leforgása alatt történt. Egy meggondolatlan mozdulat és egy vérző szív találkozott a könnyező lélekkel. Liliona, anélkül, hogy egy kicsit is végiggondolta volna, megfogta Dani kezét és mélyen a szemébe nézett. Nem tudta, hogy mit is keres, talán haragot, talán dühöt, vagy valamit, ami enyhítheti bűntudatát. De Dani tekintete nem mutatott se haragot, se dühöt, de még csalódást se, csak mérhetetlen szomorúságot. Szeretett volna legalább haragudni a lányra, hogy enyhébb legyen a fájdalom. Mert ha tudunk valaki mást hibáztatni, akkor nekünk valamivel könnyebb. Teljesen zajtalan volt minden. A szél elfelejtett zúgni, a templom tornyaiban hallgatagon húzódott meg a két lomha harang, a járókelők mintha megálltak volna egy pillanatra, még a madarak is lélegzetvisszafojtva figyeltek. Mintha egybeforrt volna a Jeges-tenger és a perzselő sivatag homokja, úgy olvadt egymásba Dani és Liliona tekintete. Ebben a néma némaságban csendes sikolyként hatottak a lány szavai:
- Szerettem volna… szerettem volna, ha működik. Tudom, hogy hitelét veszti minden, mit mondok. De próbáld meg elhinni. Kérlek! Szerettem volna, ha tudlak szeretni. De már hiányzik belőlem valami, ami talán nem is olyan nagy dolog, de ez… ez nem engedte meg nekem azt a luxust, hogy szeressek.
- Szeretni nem luxus. A barátnőiddel egészen jól megy.
Dani utolsó mondatával szinte észrevétlenül mozdult meg a külvilág. Jeges szél süvített át a városon, beleremegtek a falevelek. Hirtelen kiürült a tér, nem hallatszottak az autók motorjainak zúgása, nem nyikorgott a templomkert öreg kerítése, hallgattak a harangok. Egy könnycsepp született a perzselő sivatag homokjában és futott a kétségbeesés szakadéka felé, hogy bevégezze rövidke életét az enyhelyet adó ajkakon. Nem tudott ránézni a fiúra, és képtelen volt elengedni annak kezét. A hideg bilincsként szorító ujjakat végül feloldották a rájuk hulló angyalkönnyek.
- Szeretet és szeretet közt, úgy gondolom, különbség van. – lassan elengedte a fiú kezét és visszatért a pad másik felére – Téged ilyen téren összehasonlítani a barátnőimmel, szerintem nagy hiba lenne.
- Ez igaz. De akkor mondjuk úgy, hogy engem nem tudtál szeretni? – Dani szemei úgy csillogtak, mint az augusztusi égbolt. Volt valami tényszerű ebben a kérdésben. Liliona felemelte fejét az ég felé, egy ideig engedte, hadd csorogjanak a könnyei, majd egy gyors mozdulattal letörölte őket és próbált higgadtságot színlelve beszélni.
- Nekem most talán arra van szükségem, hogy csak úgy legyek. Apró, de ártalmatlan flörtök, bókok… Neked pedig… – alig hallhatóan sóhajtott – Neked nem erre. Ne hidd azt, hogy most konkrétan veled van a probléma – újra azt érezte, hogy meg kell fognia Dani kezét, csak azért, hogy érezhesse annak pulzusát, hogy érintésével megnyugtathassa, hogy a fiú érintésétől megnyugodjon. Egyfajta feloldozást várt talán. – szó szerint bennem van a hiba, nem tudok megbékélni a „barátnő” vagyok intézményével.
- Értem. Legalábbis remélem, hogy értem.
A fiú szavai reménnyel töltötték el a lányt. Talán ezért, talán azért mert érezte a szavak valódiságát az eddigieknél kicsit gyorsabban, bár alig hallhatóan, a sivatagi homokot idéző tekintetét Danira emelve folytatta:
- Szeretném, ha értenéd. Mert számodra bármilyen hihetetlenül is hangzik, egy szinten fontos vagy nekem. – Dani mintha elmosolyodott volna. Azonban a megszokott, bizsergést hozó mosoly helyett, Liliona úgy látta, egy kis gúny suhant át ajkain. A lány megdermedt, és mint aki fölött most mondanak ítéletet hallgatta a fiú szavait.
- Szerettem volna, ha működik. De vannak dolgok, amiket nem tudok befolyásolni. Csak tudnám, hogy miért mindig „rossz” nőt szeretek meg? – a nyugodtságnak már híre sem volt a hangjában. Kicsit önmagát, kicsit a női nemet okolva szinte kiáltotta kérdését, amire senki sem tudta a választ. Egy öregúr éppen ekkor haladt el előttük. A „rossz nő” kifejezésre felkapta fejét és megvetően nézett Lilionára, azt hitte az a fajta. Mikor azonban látta a lány könnyáztatta, maszatos arcát, szél fújta haját és remegő kezeit belenyúlt zsebébe, kivette hímzett zsebkendőjét, és felé nyújtotta. A lány hálás tekintettel nézett rá, elfogadta a zsebkendőt, de mire megköszönhette volna, az öregúr már eltűnt. Egyszerre nem volt biztos abban, hogy Dani is látta mindazt, amit ő, mintha egy látomás lett volna csupán.
- Sajnos erre nem tudom a választ. – mondta miután megtörölte arcát. Már nem akart itt ülni tovább, nagy erővel sújtott le rá a fáradság és a bánat ólomkeze. Haza akart menni. De a fiú szavai marasztalásra bírták.
- Én se. Úgy látszik ez az én keresztem. – az utolsó szót kicsit talán túlzottan is ironikusan ejtette ki ahhoz, hogy ne tűnjön fel a láthatóan hívő lánynak.
- Próbálj meg hinni. Tudom, hogy számodra hihetetlenül hangzik, de nincs más kiút. Hinni kell! – Szerette volna kiabálni ezeket a szavakat, odamenni és megrázni a fiút, de nem akarta, hogy az a pár fiatal, akik szemmel láthatóan boldogan vágtak át a parkon rajtuk nevessenek. – Nem nagy dologra kell gondolni. Oda sem kell bemenned – Bökött fejével Liliona a templom felé. – A legnehezebbel kell kezdeni, hinni kell önmagadban. – Az utolsó szót talán erősebben megnyomta.
- Én hiszek.
- Jó. Ha hiszel, mutasd is ki, higgy erősebben! – kezdte úgy érezni magát, mintha egy óvodás gyermeknek magyarázná mért nem szabad a villával fésülködni.
- Hm? – Mindössze ennyire tellett Danitól. Kicsit már unta ezt a „Higgy önmagadban” témát, mindenki ezzel jött neki manapság. – És mosolyogjak és legyek pozitív? – Liliona nem értettem miért lett ilyen ellenséges Dani hangja. Kicsit sértette a fiú hirtelen jött pesszimizmusa, iróniája. – Ezzel csak az a baj, hogy nem vagyok boldog.
- Sajnálom. – A lány felállt, sóhajtott egyet és leült, úgy folytatta. – Nem egyszerű annak lenni, folyamatában nem is lehet. – Észrevétlenül fogta meg a fiú kezét. Hirtelen megint minden olyan volt, mint régen. Mint mikor belemerültek egy-egy témába. Őszintén, szorongás nélkül jöttek a szavak. – Találd meg azokat az apró dolgokat, amik boldogsággal töltenek el, azokból meríts erőt, amikor úgy érzed nincs miért boldognak lenned. Gondolhatod, hogy most nagyon okosnak érzem magam, de nem vagyok az. Fele annyira sem.
- Én nem az a fajta ember vagyok, aki egyedül boldog – mondta Dani és feltartotta az összekulcsolódó kezeket. Egy percig némán fürkészte a lány kezét, majd visszatette szépen annak ölébe. – Volt időm kipróbálni, nem is kevés. De egyedül lenni szar. Persze az elején jó, azt csinál az ember, amit akar, nem kell igazodnia senkihez. Úgymond megvalósíthatja önmagát. – Liliona nem emlékezett hallotta-e valaha is ennyire ironikusnak a fiút. – Aztán egy idő után rájöttem a nyílt titokra: ha az ember egyedül van, nincs kihez hozzábújni, átölelni. Nincs olyan, hogy kellemes az illata a másik hajának, finom a bőre íze. Helyette van egyedül ébredés, szeretethiány és depresszió. És egy idő után az egész görcsös akarás lesz, hogy az ember kimásszon az egyedüllét verméből. Szóval hidd el nekem, hogy próbáltam már boldogságot meríteni más dolgokból. De az egész semmit sem ér egy érintéshez, csókhoz képest.
- Nem kételkedem abban, hogy próbáltad. - Most megint nehezen jöttek a szavak. Hogy könnyítse helyzetét, Liliona felállt és egy utolsó pillantást vetett a templom sötétbe vesző tornyaira mielőtt újra megszólalt volna:
- Sajnálom, hogy akár egyetlen pillanatig is azt hittem, hogy a szavaimmal segíthetek. – A lány beszéd közben lassan megfordult, zsebébe rejtette fehér kezeit. Apró hópelyhek lejtették hulló táncukat, miközben leszegett fejjel a templom felé igyekezett. Az utolsó pár lépést szinte futva tette meg, a kapu előtt hirtelen megállt, mintha valamire várna, megtörölte szemét, úgy lépett be a menedéket adó falak közé.
„Nem baj, hogy segíteni próbáltál! Értékelem, csak azon a ponton már túlhaladtam.” – Ezeket akarta utána kiáltani a fiú, de nem tette. Már túl késő volt mindenhez. Felállt a padról és szépen lassan elindult a templom irányába. Félúton megállt, mintha hezitálna kicsit, lépett egyet előre, majd egyet hátra. Végül megfordult és sietős léptekkel átvágott a téren az ellenkező irányba. Alakja egyre jobban elhomályosult, végül alig látszott belőle valami, csak egy aprócska fényes pont imbolygása mutatta merre jár. Soha többé nem nézett hátra.
