Mészáros Bence: Egy apa utolsó levele

„Drága feleségem! Bármi történjék velem, nagyon szerettelek. Szerettem a fiam is. Mindenünk megvolt amink csak lehetett. Ha ezt a levelet olvasod, akkor valami nagyon nagy baj történt velem …”

Szerettem volna sokáig élni. Szerettem volna játszani az unokáimmal. Szerettem volna megérni azt a kort, amikor már csak egy idős emberként ülök a fotelban és nézem ahogy a családom játszik egymással. Minden lejátszódott előttem. Mindenem megvolt. Volt családom, voltak barátaim, voltak álmaim és egyszer csak minden szertefoszlott. Megváltozott az életem. Hiába voltam beteg és ártatlan, mégse tudta senki miért nem értenek. Szerettem volna beszélgetni a fiammal, a feleségemmel és a barátaimmal. Nem tehettem. Bezárt a betegség és magamba fordultam. Hiába való volt minden próbálkozásom. Nem tudtam kitörni. Olyan mélyre hatolt ez a fájdalom, hogy saját mimikámat se értettem és más se. Nem tudtam kifejezni magam. Ha nevettem akkor éppen sírtam. Ha sírtam akkor nevettem. Minden a feje tetejére állt. Nem értettem semmit. Az hallottam, hogy azt mondják az orvosok: „Nem tudjuk mi baja van.” Magamba fordulva megkérdeztem, miért nem? Miért nem tudnak nekem segíteni? Mi a baj velem? Varázslók,bábák és orvosok vesznek körül és nehogy már azt mondják, hogy nem tudják mi a BAJ! Milyen országban élünk? Talán én vagyok a hibás, hogy beteg lettem? Hát nem. Ezen múlott egész életem. Folyamatosan gépekre voltam kötve. Mindig valamilyen gyógyszert tömtek belém. Elegem volt mindenből. Kezdett elborulni az agyam. Gonosz voltam mindenkivel. Nem tudtam uralkodni magamon. Agresszív és egyben őrült is lettem. Mindenkit bántottam, de ennek már vége lett. Végre nem bántok már senkit. Elmentem és az egész világ felborult. Fentről néztem már az eseményeket. Mindenki zokogva és fekete ruhában áll egy temetőben. Szürke nyárfából készült koporsó állt a ravatalozó előtt. Mindenki előtte állt és sírt. Egy kis idővel később elindult egy autó a koporsóval. Hosszas sor kezdett el kígyózni a kocsi után. Elértek egy gödörhöz ahol megálltak. Szépen lassan leengedtek a lyukba, majd mindenki beledobott egy szál rózsát. Ezek után beásták a gödröt és mindenki elmondta utolsó imáját hozzám.

„… szerettelek és mindig is szeretni foglak. Nem hagylak el. Az egekből Isten és én is fogok vigyázni rátok. Ne hagyd elveszni a reményt. Egyszer minden helyre fog állni.”

Szerető férjed és gyermekemnek szerető apja

Képleírás a napfelkeltéről

04:30, Atlanti – óceán, olajfúró torony
A sötétség már lassan elvonult. A nap kezdett előjönni titkos rejtekhelyéről. Az ódon és rozsdás fúrótorony lassan kezdte elveszteni komoly és egyben komor hangulatát. A nap első sugarainak hatására az óceán vize megnyugodott és a magas építmény is más öltözetet vett fel. A komoly és komor külső helyett egy teljesen más világ tárult az építmény elé. Nyugodt, csendes és zöld síkság, ahol néha-néha delfinek ugrálnak ki. A nyugalmat alkalmanként a munkások horkolása zavarja csak meg. Munkaidejük kezdése előtt minden rendezett és tiszta. A torony és a munkások is megtisztulnak a napfelkelte idején. Tisztaságot és melegséget sugároz minden egyes fénynyaláb, amely a tenger széléről süt az erődítményre.

04:35, Exeter, Anglia, egy farm melletti dagonyázó
A disznóólból hangos sivítás hallatszik ki, ugyanis a gazda kikergeti őket. A nap már felmenőben van. A nap sugarai már éppen-hogy elérik a dagonyázó szélét, de a malacok még mindig nem mertek belemenni. Addig tipródtak egymás hegyén-hátán, míg a nap teljesen be nem borította az egész területet. Amint ez megtörtént, a malacok nagy hangzavarral futottak bele a sárba. A gazda csodálkozva figyelte meg ezt a folyamatot. Mintha tudták volna a malacok mikor kell belemenni a sárba. Érdekes! Ahogy változik a napszak, úgy változnak az állatok hangulatai. A disznók nem kezdtek el egyből hemperegni, hanem elkezdték először élvezni a napsütést, amit az elmúlt tizenkét órában nem tapasztalhattak. Ők is ugyan olyan élőlények mint mi, csak éppenséggel az a különbség, hogy ők nem tudnak beszélni.

04:40, Broadway Street, New York, Egyesült Államok
A nap még mindig a horizont szélén van. A Broadway már lassan sugárzik, bár nemcsak a sugaraktól, hanem attól, hogy az emberek már kezdenek szállingózni. Egy turistát látni az ablakból aki az út közepén nézelődik. Nem az épületeket és nem is az utat figyeli. Én is felnézek és tényleg egy más világ tárul elém. A nap egy teljesen broadway-i képet fest elém. A kontúrok és a színek is másak. Ha belenézel a közepébe akkor nem színeset látsz, hanem minden fekete fehér. Egy új világ, új külsővel.

A napfelkelte teljesen megváltoztat. Tisztaság, jókedv és nyugodtság tölti el a szíved. Egy olyan érzés ahol a rosszkedv és a nyugtalanság teljesen megszűnik. Ez a jelenség a horizont és a tetőpont közti állapot, ami éppen lehet felhős és felhőtlen, ami nem az égen, hanem a lelkedben jelenik meg. A napfelkelte az emberiség egyik alkotóeleme. Nagyon sok ember ettől lett híres. Felkeltek, meglátták és máris tudták, hogy mit kell tenniük. Ez történik velünk is nap mint nap, de nem értük el azt a fokozatot, ahol mi is tudunk bizonyítani. Számomra ez jelenti a napfelkeltét, mint fogalmat.

Egy diák levele az asztal fiókjában

Levél a minisztériumnak

Kedves Gyurcsány Ferenc!

Nem azért írok, hogy bármilyen kritikát mondjak az ön vezetői posztjáról és nem is azért, hogy halálosan megfenyegessem. Egy érdeklődő diák nevében írok. Még csak tizenhét múltam, de mégis foglalkoztat az ország sorsa. Miért történik az, hogy ha valami kellene az országnak akkor arra nincs pénz. Én nem hiszem el azokat a mende-mondákat, ami a mai világban keringenek.”Gyurcsány!Miért lopod az ország pénzét” meg hasonlókat. Csak arra lennék kíváncsi, hova kerül az a pénz, amit nem tudunk az országra fordítani? Miért kell az országnak abban a hitben élni, hogy van pénz, csak a kormány nem akar adni. Féltik tőlünk, vagy miért?Vagy például az a kérdés is foglalkoztat, hogy miért különböztetjük meg a cigányt a magyartól? Miért kell azt mondani a cigányokra, hogy kisebbség? Nézzünk már körül! Vegyük már észre, hogy nem ők a kisebbség, hanem mi! Gondolkozzon el azon, hány igaz magyart talál az országban. Törvényeket hozunk és szegünk meg. Mi magyarok. De ha ezt egy roma követné el akkor, azt mondjuk „nem a mi hatáskörünk”. Miért kell ezt mondani? Ő nem ember? Ő nem ebben az országban él? De! Pontosan. És ha ebben az országban él, akkor ehhez kell alkalmazkodnia és az ország törvényeit, rendeleteit kell követnie. Nem a sajátját, hanem a mienket. Nem nekünk kell alkalmazkodni hozzájuk, hanem nekik kell hozzánk.
Vagy ennek kapcsán vegyük a Magyar Gárdát! Azért kellet, hogy majd egyszer kirobbanjon a harmadik világháború, és legyünk olyan faszák, hogy mi is képviseltessük magunkat? Ez szerintem szánalmas. A Magyar Gárdának az lenne a feladata, hogy például a szabadkai búcsút, legalább egyszer biztosítsa. Ha ez megtörténik én is fejet hajtok előttük. Hogy miért jó? Azért, hogy az országot meg lehessen félemlíteni. Csak az a baj, hogy ezt a politikusok helyeslik is. Vagy vegyük figyelembe a vagyonosodási hivatalt? Ez is milyen már, hogy olyanért büntetik, meg az embert amiért nem is számítana. Nézzünk egy jó példát. 1995-ben veszek egy televíziót és az még mindig tökéletesen működik. A beüzemelés után a számlát kidobtam. 2008-ban jön a vagyonosodási hivatalból egy ember és azt mondja , hogy mutassam meg a TV papírjait, hogy mennyiért vettem, miből és mikor. Na most a csekk kidobva és én meg megbüntetve 2 000 000 forintra. Na most ez mi? Milyen jogon mérik fel, hogy én lopok, csalok vagy hazudok. Szerintem ez a rendőrség feladata lenne. De mondjuk mit is számítunk a rendőrségtől. Semmit se kell, mert ők se tudják megoldani. Inkább ráhagyják a vagyonosodásiakra és ebből áll a munkájuk. Ebből látszik, hogy Magyarország le van maradva a többi országtól. Közoktatás? Egészségügy? Gazdaság? Erről akarunk mi beszélni? Inkább először arról beszéljünk, hogy hogyan lehetne megoldani a problémákat. Ne csak napoljuk a dolgokat, hanem cselekedjünk is. Ne várjuk meg, míg mindenki megkéseli egymást. Csak ülünk a babérjainkon és várjuk a csodát, hogy Amerika kihúz minket a szarból! Nem! Nem rá kell várni! Nem kell az ő segítségük. Mi, mint élő és dolgozó emberek, képesek vagyunk rendbe hozni ezt az elrontott országot!

Megértését előre is köszönöm: Egy 17 éves diák



2008-02-25

Hans Je'le - 2.rész -

A vacsora nyugalmasan telt el. Tipikus francia vacsora volt. Főtt kagyló, zsemlében tálalt hagymaleves, és persze ami nem maradhatott ki, az a krémes. Olyan jól laktak a vendégek, hogy azonnal ágyba is bújtak. Olyan mély álomba szenderültek, hogy észre se vették, Hans és Martin ébren maradtak.
­- Nekem nagyon nem szimpatikus ez a Pency. Szerintem nem illik rá a szerény elme. Inkább bunkónak tudnám nevezni.
­- Először ismerd meg. Tud ám normális is leni, csak akarnia kell.
­- Edith, meg egyszerűen egy tünemény. Olyan szép asszony. Kedves, aranyos és egyben megértő teremtés. – Hirtelen hangokat hallottak. Valaki jön le az emeletről. A sötétből egy nő alakja rajzolódott ki. Edith volt az.
­- Oh! Drága Edith maga…
­- Pszt! Nem látod hogy alvajáró?
­- Jó, jó! Azért nem kell így leüvölteni a fejem. Majd hirtelen beszédet hallottak.
­- Szeretem a tejet! Szeretem a tejet! Tejet akarok! Tejet akarok! Majd ezzel a lendülettel ki is nyitotta a hűtő ajtaját és kivett egy üveg tejet. Megitta, sóhajtott egyet és visszament aludni.
­- Fuh! Ilyen nőt még életemben nem láttam. Most már a véleményem is más lett hirtelen. Ez gusztustalan.
­- De miért?
­- Hogy mondhat ilyet egy asszony, hogy szereti a tejet. Tejet csak szieszta idején szoktunk inni. Ez neveletlenség.
­- Szerintem meg nem tehet arról, hogy alvajáró. Nem lehet mindenki tökéletes.
­- Jól van. Igazat adok neked. Szerintem fejezzük be, mert én már álmos vagyok.
­- Jó, mert én is.
Ezzel el is indultak az emeletre. Pár lépcsőfokot megtéve fel is értek. A folyosó végén lévő két szobába szálltak meg. Az éjszaka nyugodt volt azon kívül, hogy Edith még kétszer lent járt a konyhában. James meg olyan hangosan horkolt, hogy három szobával arrébb is lehetett hallani az irtózatos hangot.

Hans Je'le - 1. rész

Történetünk Franciahonban a Somme partján fekvő Amiens városában kezdődött. Amienst a színek kavalkádjának is nevezték. Történetünk meglehetősen elég komikus. Hans Je’le az amiens-i katedrális mellet lakott. Kicsit furcsa, öntelt, de egyben magabiztos férfinak lehetett leírni. Szerette a művészeteket, a sportokat és egyéb más kinti tevékenységet. Éppen otthonában üldögélt, amikor megszólalt a csengő. Kinézett az ablakon és legjobb barátját pillantotta meg, Martint.
- Szerbusz arany barátom! Hát te, hogy hogy erre jársz, ahol a madár se jár?
- Csak sétálgattam, és arra gondoltam meglátogatlak.
- Na de minek? Hisz minden este egy kocsmába szoktunk járni. - Tudni illik, Hans hiába volt sokszínű ember, mégis nagyon imádta a szeszt. Barátjával, minden nap elmentek a két saroknyira lévő kis épületbe, ahol addig ittak, míg ki nem rúgták őket.
- Az meglehet, de nem látogathatom meg a legjobb ismerősöm? Vagy már kend nem néz annak?
- Hát hogyne nézném! Még ha a holló dekázna a szemeimmel, még akkor is jóba lennék magával.
- Azt azért nem kívánnám önnek, hogy egy madár játsszon a kukkollóival.
- Na de mégis. Mondja már el nekem, mi a francnak jött ide?
- Az Isten áldja már meg magát Hans. Azért jöttem, hogy egy londoni ismerősöm látogat ma meg és hát nem tudok menni kocsmázni.
- Miért nem ezzel kezdte Martin?! Hát, ha ezt mondta volna, akkor már az elején értettem volna, hogy mit szeretne.
- Ezt próbáltam elmagyarázni, de nem engedte. Ha ma ráér, akkor nyugodtan jöjjön át és bemutatom önnek.
- Rendben. Talán elfogadom a meghívást vagy nem. De azért köszönöm, hogy szólt.
Ezzel a mondattal le is zárult a beszélgetés és Martin tovább baktatott. Martin egy jámbor, kedves és szolid ember volt. Visszahúzódó és nem volt nagy tekintélye a nőknél. Nem nevezhető se rondának, se szépnek. Egy átlagos embernek lehetett nevezni. Lassan dél felé járt az idő. Martin már otthon készülődött, amikor megszólalt a csengettyű. Az ajtóban Hans állt.
- Szia! Jöttem segíteni, csak azt nem tudom minek. De azért jöttem.
- Köszönöm, de már végeztem. Fáradj beljebb. James bármelyik percben megjöhet.
- Te, és ki ez a James? Milyen ember?
- Szerény elme, de el lehet viselni. Amúgy meg egy normális ember. - Dörömbölnek az ajtón.
- Ki lehet az?
- Máris kinyitom. – Az ajtóban egy szép szál legény állt feleségével.
- Á! James, Edith! Minő meglepetés. Olyan régen nem láttalak, hogy már el is felejtettem paróka van e a fejeden vagy igazi haj.
- Én is üdvözöllek drága jó barátom. Anno még olyan fiatal voltál, hogy a Notre Dame tetejére is puszta kézzel másztál fel, de most olyan öreg lettél, hogy még a legkisebb komódot is alig tudod átugorni.
- Annyira jól elbeszélgettek, hogy engem észre sem vesztek. – szólalt meg Edith.
- Oh! Jó estét kívánok magácskának. Hans Je’le vagyok.
- Milyen zselé?
- Je’le Mr. … hogyis hívják?
- Pency. James Pency.
- Á! Mr. Pency! Én Hans Je’le vagyok.
- Ja! Most már értem.
- Uraim! Uraim! Elég legyen a veszekedésből. A vacsora tálalva.
- Á! Szóval vacsora is lesz? Én pedig direkt hoztam magammal kekszet, meg egy kis vizet. Úgy látszik, nem lesz rá szükségem.