Az élet és a halál olyan kiszámíthatatlanok. Olyan közel vannak egymáshoz. Csak pillanatról pillanatra élünk, és soha nem tudhatjuk, melyikünk fogja legközelebb elhagyni ezt az árnyékvilágot.
/Richelle Mead/
Körülöttem százak állnak és mind zokognak. Ismeretlen arcokat látok, kik mereven állnak valamilyen szobor előtt. Arcuk fehér a sápadtságtól és szemükből csak néhány könnycsepp gördül le. Fekete ruhájukból csak úgy dől a fájdalom és a bánat. Egyszer csak valamilyen Isteni hang szólal meg, mely ámulatba ejt tisztaságával. Lelkemet simogatja, mely egyre jobban csábít az égi jó felé. Én nem engedek. Kapaszkodok a nemlétező fába, hogy ne menjek el örökre szeretteimtől. Nem hagyom el a földet, majd csak akkor, ha véghez vittem amit akartam. Az ének lassan feladta harcát velem szemben. Akaratom győzött. Majd lassan fölemelkedtem síromból, és végignéztem az embereken. Nem értettem, miért nem néznek rám. Szellem lettem. Ahogy kerestem az arcokat, hirtelen megpillantottam Jessica bánatos tekintetét. Hirtelen felnézett, majd elmosolyodott. Fejemben egy hang szólalt meg: "csak reménykedtem, hogy nem hagysz el, de én látlak és sosem hagylak el".Ez a hang az övé volt. Lassan elült a köd, és végig nézhettem, hogy mennyi embernek voltam fontos. Ahogy végigsétáltam köztük, szörnyű érzésem támadt. Miért kellett itt hagynom őket. Ahogy megfordultam egy közel két és fél méter magas márványszobrot pillantottam meg. Kidolgozása gyönyörű volt, és ahogy lassan közeledtem a szobor felé, arra lettem figyelmes, hogy mennyire hasonlít rám. Mikor teljes egészében kirajzolódott, akkor vettem csak észre, hogy saját magamat látom. Igen. A szobor én voltam. Tiszteletemre emelték. Jó érzés volt látni, hogy ennyi embernek jelentős szerepe voltam az életének. Ha nem lettem volna író, hanem maradtam volna a szatócs segédmunkása, akkor ennyien se lennének itt. És még halálom előtt is ezen gondolkodtam. Vajon kik fognak rám emlékezni? Kiknek fogok egyáltalán hiányozni? Túl hátborzongató kérdések ezek egy 34 éves író szájából. Tessék, a választ, csak szellemként kapom meg. Ha nem is tudtam ezekről az emberekről, még akkor is rá kell jönnöm, hogy nekik fontos voltam. Ha nem is fizikai értelemben, de lelküket írásaim nyugtatták vagy vidították fel. Lelkem nyugtalanná válik, hogy ennyi embernek, nem tudtam több örömet adni, de életemnek vége. Minden embernek egy folt maradok csupán a szívében, melyet majd elfelejtenek és önarcomat a por és moha fogja borítani. Romos temetőben, romos falak közt, búsan várakozva várom az igaz szeretőt.