2012. április 2., hétfő

Semsák Liza - Várlak... Különdíj

Kora délután volt. Az ablak mellett ültem a kisszobában. Vártalak. Tudod, hogy vártalak. Csendben, gondolataimba merülve néztem, ahogy az augusztusi napsugarak kergetőztek az öreg diófa levelein.
Nagy sokára megláttalak a sarkon. Lassan, bizonytalan léptekkel haladtál el a házak előtt, melyeket már átölelt az alkony. A kapuban álltam, mikor megérkeztél. Gyengéden simultunk egymáshoz, akár a folyó a partjához. Hosszú percekig így maradtunk. Te már tudtad. Tudtad, hogy talán ez az utolsó alkalom.
-    Éva, engem behívtak katonának. Holnap a hajnali vonattal indulok Szerbiába.
Egy örökkévalóságnak tűnt, amíg meg tudtam szólalni. A döbbenettől megszédülve alig álltam a lábamon.
-    Szerbia messze van…
-    Messze.
-    Mikor látjuk egymást legközelebb?
-    Nem tudom. Talán fél év múlva.
Mélyen a szemedbe néztem, próbáltam a tekintetedben keresni a biztonságot.
-    Gyere be vacsorázni.
Elindultunk a ház felé. Vacsora közben rám se néztél, csak bámultál magad elé. Aznap éjszaka féltem. Még melletted is. A csend ijesztően telepedett a szobára. Pirkadatkor elindultál az ismeretlenbe és én nem tudtam elbúcsúzni Tőled. Két hónapig semmi hírt nem kaptam.
Aztán egy esős, őszi reggel a postás meghozta az első leveled:

Drágám!
Ne haragudj, hogy csak most írok, nem sok időm volt, amióta ideértünk. Nyugodj meg, jól vagyok, nincs baj! A hely, ahol elszállásoltak bennünket, egészen elviselhető. Holnap késő estig szolgálatban leszek, de ha tudok, jelentkezem!
Üdvözlök mindenkit, téged csókollak:
                                                                                     Péter

Levelek jöttek, mentek még két hónapon át. Azonban egyik napról a másikra megszakadt minden kapcsolat. Három hétig ismét hírzárlat és megint a halálos félelem: nem látlak többé soha.
Fagyos januári reggelre ébredtem. Azon gondolkodtam, hol lehetsz most. Rettegve mentem ki a postáért. Bekövetkezett, amitől féltem. Fekete boríték és három sor szenvtelen részvétnyilvánítás tudatta: megsebesültél harc közben és már nem tudtak segíteni rajtad. A kórházban belehaltál a sérülésekbe.
Szerettem volna beleüvölteni a szélbe a fájdalmam. Ehelyett erőtlenül rogytam a székre és némán, patakokban folytak a könnyeim. Azóta minden nap leülök az ablak mellé, nézem az utat. Reménykedem, hogy feltűnsz a sarkon.
Várlak. Tudod, hogy várlak…

Nincsenek megjegyzések: