Őrizők
ByoGreen Cityre egy újabb, átlagos hétfői hajnal akart virradni. A nagyharang az óra-toronyban kondult egyet. Az anamantrók két tagja őrségváltásra készült a város központi ku-poláját ölelő zöldövezetben. Kaméleon megkezdte reggeli műszakját.
Fajtája, az állati tulajdonságokkal rendelkező emberi lények, nem természetes módon alakult ki. Egy ősi tudóscsoport hívta őket életre, hogy az egyszerű emberek, az antrók életét megkönnyítsék ebben az apokalipszis utáni pokolban. Magát a természetet is újjá kellett épí-teni, és a régi hibákból okulva igyekeztek összhangot teremteni a földanya és az emberek kö-zött. E harmónia fenntartásához azonban szükség volt az anamantrókra, és a rendszer már száz éve jól működött…
Kaméleon fiatal, tizenöt éves fiú volt, nevét, ahogy más fajtársai is, tulajdonságai után kapta. Bőre a testén részben emberi összetevőkből, részben pikkelyekből állt, a vállain, a nya-kán, a gerincén és a felső karjain. Akárcsak névadója, ő is képes volt színében alkalmazkodni környezetéhez. Szemei sárgán csillogtak, szájában két nyelv lapult, egy hagyományos és egy másfél méterre kiölthető, ragacsos végű izomtömeg. Kéz-, és lábujjai a gekkóéhoz hasonlítot-tak. Ujjai elvékonyodtak, és kör alakban kiszélesedtek, ezek segítségével szinte bármilyen felületen képes volt megkapaszkodni. A fiú egyetlen, különös szabású nadrágot hordott, me-lyen egy külön rést vágott, hogy méteres gyíkfarka, mellyel megkapaszkodott az ágakon, sza-badon maradhasson. Hüllőtestrészei smaragdos színben játszottak a hajnali fényben.
Kaméleon a legmagasabb fa lombkoronájából figyelte az ébredező várost, és a nappal együtt kelő embereket. A legfőbb szabály járt az eszében: az anamantróknak láthatatlannak kellett lenniük. Mindig.
Az emberek nem akarnak tudni rólunk, mert nem értenek meg. Ezért kell bujkálnunk. Az ő terük a város, a modern gépek és az acél, a miénk a mechanikus világban megbúvó természet. Az átlagember talán nem is tudja, hogy mi Földanyánk segítségével tartjuk fenn a létüket. Nem is szabad megtudniuk…
Ezek az édesanyja szavai voltak, sokszor hallotta őket, főként a halála előtt…
Kaméleon kikúszott az egyik ágra, mely a kupola hatalmas napelem-cellái fölé nyúlt, melyek még védőburkaikban pihentek. Felvette a fakéreg színét. Még a félhomály uralkodott, a fiú tekintetét a keleti horizontra szegezte. Várt. Egy perc múlva megrezzent a lomb, és egy melegítőbe bújt lány mászott fel mellé. Tornászmozdulatokkal, mégis óvatosan ült le a fiú mellé, aki megfogta a kezét.
- Egyre jobb vagy!
A lány nevetett, és Kaméleon vállára hajtotta a fejét.
- Ne vigyorogj, úgy is tudod, hogy nem érhetek a nyomodba!
A fiú az égre mutatott.
- Figyelj!
Némán ültek a fa ágán, mikor megérkezett az első sugár, mely azonban nem aranyos volt, hanem zöld, és ők némán gyönyörködtek a látványban, majd szenvedéllyel csókolózni kezdtek. Mikor a zöld sugár eltűnt, Kaméleon átfordult az ágon, megkapaszkodott a farkával, és a kupola tetején meghúzott egy mechanikus kart, mellyel kiszabadította burkaikból a cellá-kat, amik aztán a fény felé fordultak, és ezüstösen ragyogtak fel. A fiú végül visszalendült a lány mellé.
- Ez gyönyörű reggel volt. Köszönöm!
Kaméleon a homlokán csókolta.
- És még te mondtad, hogy nem értek a romantikához!
- Jól van, na! Nem akartam veszekedni, csak rossz, hogy ritkán találkozunk, akkor is csupán titokban…
- Tudom, July. De tudtuk, hogy mit vállalunk. Ez van, ha egy anamantró és egy emberlány egymásba szeretnek…
Sóhajtva összebújtak, aztán a lány felállt.
- Megyek, mielőtt apám gyanút fog. Neked is dolgoznod kell! Mindent úgy teszünk, mintha ez egy teljesen átlagos nap volna. – szünetet tartott. – Este megcsináljuk?
Mikor Kaméleon bólintott, July elengedte a kezét, és elindult lefelé az ágakon. A fiú utána kiáltott:
- July! El ne hidd a híreket, melyek rólunk szólnak!
A lány leintette, majd eltűnt a földön. Kaméleon felsóhajtott. Bár az emberek a létük-ről alig-alig akartak tudni valamit, a média napról napra célkeresztbe vette az anamantrókat. Bármilyen esetet, melyet a hatóságok nem tudtak azonnal megoldani, bármilyen titokzatos ügyet az anamantrók számlájára írtak, pedig minden egyes szó hazugság volt. Így az utolsó néhány évben egyre rosszabb lett a hírük az emberek között. És valami forrongani kezdett a levegőben…
Kaméleon átlendült egy másik fára, hogy ellenőrizze az egyik lakótoronyban élőket. Tudta, hogy egy fiatal házaspár minden reggel korán indul munkába, egyedül hagyva nyolc éves lányukat, amíg meg nem érkezik a nagymama, aki majd elindítja az iskolába. A fiú az üveghez tapadt, és áttetsző színt vett fel, így szinte láthatatlanná vált. Őrizte a kis May álmát, figyelte, ahogy felkel, megmosakszik, majd megeszi az odakészített reggelit. Ekkorra érkezett meg a nagymama, és Kaméleon odahagyta őket.
Végigjárta a központi park fáit, és lemérte széndioxid-feldolgozásukat és oxigén-kibocsátásukat. Ahol hibát észlelelt, arról jegyzetet készített, amit később elküldhetett egy karbantartó egységnek. Figyelte a munkába menő embereket. Ismerte mindegyiket névről és arcról, ahogy a gyermek Mayt is. Megtanulta a szokásaikat, az általuk használt útvonalakat, hogy melyik éttermet részesítik előnyben. Összességében elsajátította egésznapi rutinjukat. Olyan volt ez számára, akár egy nagy, interaktív valóságshow. Nézőként vett részt benne, de nem szórakozhatott. Dolgoznia kellett, miközben viselte az ítéletet, mit származása miatt az emberek rászabtak. És nem ismerték el őket, pedig értük dolgoztak, miközben az évtizedek során az emberek vezetői olyan gondolatcsírát ültettek el az animantrókban, miszerint nekik nem volt szükségük sem jogokra, sem szabadságra, mert az emberek szolgálata volt az, ami felszabadította őket. És Kaméleon fajtája el is fogadta e gondolatot. Eddig.
A fiú a nap végére elfáradt, és visszatért a városszélén húzódó ősi vadonba. Néhány társa egy nagy, odvas fa árnyékában gyűlt össze egy újabb szeánszra, melyet Kaméleon apja, Gekko vezetett. Ők voltak maga az Ellenállás, mely Gekko feleségének halála után kelt életre. A nő egyszerű influenzában halt meg, egy olyan betegségben, amit az emberek könnyen átvé-szelnek egy oltás segítségével. Az ő fajtájuk azonban nem volt erre jogosult, ahogy más orvosi kezelésre sem. Gekko maga mellé vonta fiát, megveregetve a vállát, majd beszélni kezdett:
- Amióta az animantróknak történelmük van, tudjuk, hogy jogaink viszont nincsenek. Nem akarunk mi szavazni, beleszólni a város politikájába. Nem akarjuk, hogy a gyerekeink az ő gyerekeikkel iskolába járjanak, mert a természet nagyobb tanítómester. Azt mondják, szaba-dok vagyunk, de ez nem igaz! Az élet velük már kevésbé mostoha, de ezt csakis nekünk kö-szönhetik. Nekünk azonban jobb lett? Nem! De mi elsősorban mégis pénzügyi támogatást és rendes egészségügyi ellátást szeretnénk!
Kaméleon figyelte az apja elboruló arcát. Tudta, mi következik.
- Álhíreket terjesztenek rólunk? Ám legyen! Gyakoroljanak csak, mert ezek nemsokára már nemcsak álhírek lesznek! Felvesszük a harcot, mert gyűlöljük őket! Igaz? Mi gyűlöljük az embereket!
Szavai nyomán állatias üvöltés hangzott fel, öklök és mancsok emelkedtek a magasba. Gekko elégedetten nézett végig társain, és hátba veregette Kaméleont.
- Te is egyetértesz velem, fiam! – jelentette ki. – Hiszen gyűlölöd őket.
- Hát persze… - Kaméleon krákogott, majd igyekezett a háttérbe vonulni, és felmászott a fára.
Különc volt, saját fajtája között is. Tudta, hogy ami van, az rossz, de tudta azt is, hogy nem erőszakkal kellene fellépni ellene. Soha nem érzett gyűlöletet az egyszerű emberek ellen, ők végül is nem tehettek a helyzetről. Így a fiú nem érzett gyűlöletet. De hát hogyan is utál-hatta volna azokat, akiket ismeretlenül is ismert? A naponta munkába menőket, a kis Mayt, a szüleit vagy a nagymamáját? És a szerelmét, Julyt? Nem, arra soha nem lett volna képes. A lány mutatta meg neki azt a könyvet, mely egy igen bölcs emberről szólt, aki jóval az anamantrók megjelenése előtt élt. A népét egy nagyobb, erősebb és gazdagabb hatalom nyom-ta el, de ő kivívta a függetlenségüket. És nem a harcot használta, hanem a békét. Volt egy kijelentése, ami Kaméleonnak különösen tetszett.
Ha minden ember a szemet szemért elvet követné, az egész világ vak lenne.
És valóban… - gondolta a fiú, ahogy lenézett a lassan feloszló fajtatársaira. – Ők a lelkükben máris vakok…
Mikor nem figyeltek, lassan visszaosont ByoGreen Citybe, és bemászott Julyhoz. A lány aléltan emelkedett fel az ágyából.
- Végre! Már azt hittem, nem jössz el!
- Nem hagynám, hogy nélkülem csináld végig! – suttogott Kaméleon. Az asztalra egy pohár vizet, és egy fehér tablettát készítettek.
- Ez az?
- Igen… Ez a legjobb nyugtató, amit anyámnál találtam…
A fiú gyorsan lenyelte.
- Elhoztad?
Válaszként Kaméleon egy kis üvegcsét vett elő a zsebéből. A lezárt fiolában aranyszínű fo-lyadék nyugodott.
- Az a Kobra nevű haverod nem kérdezősködött?
- Nem. Szerencsére elég magának való. Nem érdekelte a dolog. – felsóhajtott. – Elkezdjük?
- Még várj! – July elvette tőle az üveget, és letette az éjjeli szekrényre. – Szeretnék valamit kérni előtte. A tied akarok lenni!
Kaméleon meglepte a kérés.
- Mi az, mégis bűnbe akarsz esni? – igyekezett mosolyogni. A lány rosszallóan nézett fel rá.
- Azok után, amire készülünk, nem mindegy?
A fiú vállat vont. Összebújtak, és átadták magukat egymásnak.
Fél órával később, már a nyugtató hatása alatt pihegtek egymás mellett. July lassan könnyezni kezdett, de a fiú letörölte az arcáról a sós cseppeket. Tudta, mire gondol.
- Ne sírj! Sok mindent átéltünk már, és sokszor megbeszéltük ezt. Nincs jobb megoldás, te is tudod!
- Igen. De hívő vagyok, és a Biblia szerint a következő tettünk nagyon-nagyon rossz dolog, amiért a pokolra jutunk!
- July, te tanítottál a Szentírásra! Most már elhiszem azt, hogy Isten mindenkit szeret. A mi fajtánkat is. Voltak életünk során jó cselekedeteink is, melyeket figyelembe fog venni. Ő tud-ja, hogy miért tesszük azt, amit teszünk, és tudja azt is, hogy ezt megbántuk!
A lány felsóhajtott.
- Igaz… Akkor kezdjünk bele! – felvette az üveget, és felhajtotta a felét. Kaméleon kiitta a maradékot.
- Imádkozzunk! – July megrándult, ahogy összetette a kezeit. A méreg hatni kezdett, és görcsbe rántotta a testüket. Felváltva suttogták el az imát, melyet a lány kezdett el:
- Mi Atyánk…
- Aki a mennyekben vagy…
- Szenteltessék meg a Te neved…
- Jöjjön el a Te országod…
- Legyen meg a Te akaratod…
- Amint a mennyben…
- Úgy a földön is.
- Mindennapi kenyerünket…
- Add meg nekünk ma.
- És bocsásd meg…
- Vétkeinket…
- Miképpen mi is megbocsátunk…
- Az ellenünk vétkezőknek…
- És ne vigyél minket a kísértésbe…
- De szabadíts meg a gonosztól.
- Mert Tiéd az ország…
- A hatalom…
- És a dicsőség mindörökké…
- Ámen… - July a fiú ölébe hanyatlott. Kaméleon ajkon csókolta, és suttogott:
- Istenem, ne legyen már rossz ezután. Ez a mi igazságunk, rajtunk kívül minden más hamis… Ámen.
Élettelenül dőlt el az ágyon, és lesodorta a fiolát a földre. Az üvegcse a szilánkjaira robbant…
Hajnalodott. Az embereket óvó Őrizők újabb őrváltásra készültek, miközben az igaz-ságtalanság lassan felőrölte a két, egymás mellett élő társadalom láthatatlan és bizonytalan egyensúlyát. Ők még nem tudták azt, amit valahol fenn az égben Kaméleon és July már igen: a haláluk nem lesz egyetlen, és legyen valaki ember vagy anamantró, e lét lassan mindenkit felőröl.
A harang kondult egyet, ezzel üzenve: csak egy perc az élet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése