Csalódtam magamban, mert nem mertelek megszólítani. Féltem attól, hogy érzelmileg nulla vagyok hozzád. Minden apró kis zsigerre odafigyeltem, de mégis csalódnom kellet magamban. Velem még ilyen nem történt. Vagy ha történt is, én nem vettem észre. De most, mintha kést állítottak volna a hátamba. Megéreztem. Mikor a nyirkos, hideg szél meglengette hajadat, és éreztem azt a mámorító illatot, ami belőlem hiányzott. Az, ami emberré tett. Benned találtam meg lelkem egy részét.
Megbántam, mikor egyes dolgokat nem tettem meg. Mikor éreztem és mikor te is érezted, hogy akarjuk. De egyszerűen csak féltünk. Minden apró kis részletet megfigyeltünk. Elemeztünk, bíbelődtünk és ökörködtünk. Végül is nem mindent bántunk meg. Ekkor robbant be a „várt váratlan”.
Oh! Milyen jó is szeretni. Mikor láttalak, vagy mikor álmomban a virágzó cseresznyefa alatt ültél és merengtél azon, hogy ki is lehet az a fiú. Akkor szerettelek meg. Mikor félénken a széken ülve rám néztél és én visszanéztem. Akkor már éreztem. Éreztem azt a mámort, mikor kimondhattam magamban. SZERETEM! Onnantól kezdve nem féltem. Tudtam azt, hogy vagy összetörik a szívem darabokra, vagy fellángol,mint a kályha.
Kiderült. Boldogan mondhattam magamban. Szerelmes vagyok. Szerelmes vagyok egy olyan lányba, aki minden egyes dologban valamennyire hasonlít rám. Nem kellet úgy ránéznem, mint egy barátra. Ez több volt… azt hiszem, hogy ez még mindig szerelem.