Kovács Noémi Nóra: Adalék

Ha nem az érzelem hajt, csak a vágy,
Ha bármit megtennél, csak hogy lásd.
Akkor mi értelme van? Miért kell? Miért muszáj?
Mert soha nem jön vissza már,
Az a két szempár, ami rád mereven nézett,
Az a szép , kedves lány, akit te öltél meg.

Hiába mondod már, hogy „Ne haragudj rám”,
Álmodban minden gondolatod a múltban jár.
Megbántad amit tettél, érzem, tudom én,
De ez már nem hoz vissza, semmit se ér.
Tékozló érzés, a féltés, hiába érzel mást
A kínzó kérdés, sajnálod, hogy elmúlt már.

2007

Galgovics Tamás: József az ötcsillagos

Legnagyobb megrökönyödésemre vége a vakációnak! Nahát!
Ilyen igazságtalanságot! Már szombat este van, és még a hideg is kiráz a gondolattól, hogy holnap át kell lépnem a kolesz küszöbét! Végem van! Már mindent megpróbáltam: jéghideg kólák, fagylalthegyek, gyomorrontás, lázmérődörzsölés – semmi. Egyszerűen képtelen vagyok a szervezetemet és a szüleimet becsapni! Holnap mindenképpen gépre kell szállnom. Pech!
Estére úgy-ahogy csillapodott zaklatott lelkiállapotom, és a szokásos filmadag után illedelmesen bebújtam az ágyba. Az idegkimerültség következtében vadakat álmodtam.
A kényelmes fekete limuzinom zajtalanul fékezett az ötcsillagos kollégium takaros épülete előtt. A kirepülő sofőr villámgyorsan kitárta a kocsi ajtaját. Fényesre suvickolt lábbelimet rátettem a jó előre kigöngyölt piros szőnyegre, s könnyedén, mégis elegánsan tettem meg az autó és a kijárat közti távot. A portás kezét-lábát törve sietett elém, csak hogy kitárhassa előttem a súlyos, ámde tökéletesen működő ajtószárnyakat. Majd a nevelőtanárok virágesőt hintenek a lábaimhoz, miközben mélyen meghajolnak, és megköszönik, hogy ismét megtisztelem szerény hajlékukat csodás jelenlétemmel. Később luxuslakosztályom nappalijában ültem egy bőrkanapén, jégbehűtött pezsgőt szopogatva – miközben csokoládébarna lenge szépségek legyezték körülöttem a levegőt. Az óriási panoráma ablakon becsillant a Földközi-tenger káprázatos kéksége, s a hatalmas víztömeg tompa moraja a bikinis lányok kacajával vegyülve földöntúli muzsikának hatott a fülemben. Közben belépett a szobalány – egy karcsú, szőke szépség – alig combközépig érő csinos ruhácskában. Pukedlizve nyújtotta át aranytálcán az elsőrangú szivarokkal teli ládikót. Éppen formás kaszniját szerettem volna szemrevételezni, amikor hatalmasat csörrent a vekker, jelezvén, itt az ideje észhez térnem. Kelletlenül kikászálódtam a puha ágyból, és öltözködni kezdtem.
Pár órával később ott álltam a hőn szeretett kollégium lábainál s még pislákolt bennem az éjjeli álom maradéka. Kissé elmerengve megálltam a Kapuk előtt, remélve, hogy talán mégis kitárja valaki az ajtószárnyakat, és szívélyesen üdvözöl. De mivel nem ez történt, így reményvesztettségemben, dühöngve, átkozódva, vérben forgó szemekkel … alázatosan és tisztelettudóan – beléptem az épületbe.

1991

Tóth Árpád: Csak ennyi

Félbehagyott
Versek szegény, halkuló rebegése,
Félbehagyott
Sírás halkuló, békélt szepegése,
Félbehagyott
Küszködés békélt, mindegy-legyintése,
Csak ennyi, lásd,
Halkuló, békélt, mindegy-éltem vége.

Jó itt nekem
Kis, hajnali kávéház - zugban,
Jó itt nekem
Hajnali, csendes mélabúban,
Jó itt nekem
Lassacskán, szépen végig várnom,
Csak ennyi, lásd,
Hajnali csendes elhalálozásom.

Csak sose sírj,
Nem volt az élet énhozzám kegyetlen,
Csak sose sírj,
Én voltam lusta, gyáva és ügyetlen,
Csak sose sírj,
Nem illet engem itten joggal semmi,
Csak ennyi, lásd,
Köszönni illedelmesen és menni.

Áldott az élet,
Ad kinek-kinek méltón, ahogy illik,
Áldott az élet,
Keze felém is illendően nyílik,
Áldott az élet
Hullott kezéből rám is némi jó,
Csak ennyi, lásd,
Csendeske, fáradt rezignáció.

Isten veled,
Vigasztaljanak méltóbb, zengőbb versek,
Isten veled,
Vigasztaljanak zengőbb, szebb szerelmek,
Isten veled,
Nézd, fény ragyog a gyönyörű világon,
Csak ennyi, lásd,
Hogy én eltűntem és hiányzom.

Hollós Korvin Lajos: Rézi néni

Kamrában lakott Rézi néni
a hátsó udvaron,
hol kamra mellett kamra roggyant,
mint tíz tisztelgő rongyos rokkant,
mélyükön lom és rongyhalom.

Rézi néninek rezes orra
és bibircsókja volt,
réz-orru Rézi néni részeg
korcsmanótákat fütyörészett,
míg tollat fosztott s mángorolt.

Maga lakott és szörnyű úr volt
a hátsó udvaron,
olykor nagyot, vadat kiáltott:
tót jebbemtit, vagy magyar átkot
s mi kölykök féltük is nagyon.

Néha napokig férje is volt,
míg elvitte a szél,
egy nagybajúszu, részeg, nyiszlett
suszter töltötte be e tisztet
hajadon Rézi néninél.

Homokvárakat építettünk
a hátsó udvaron,
Rézi kamrája mélyen rejtett
titkok homály táncot lejtett,
képzeletünket izgatón.

Rézi néni néha behívott,
de féltem, hogy mi lesz,
ha bemegyek, tán meg is vernek,
anyám azt mondta: úrigyermek
nem léphet be a Rézihez.

Mi kétszobás lakásban laktunk
az első udvaron,
urak voltunk: minden vasárnap
rámadták új matrózruhámat
s olyan voltam, mint ünneplő majom.

Hollós Korvin Lajos: Téli reggel

Még éj van. Nyirkos, mély, rideg.
A lámpasor fakón libeg
utak taréján. Hull a dér,
csípése csúszós csontig ér.
Elkésett, korhely csillagok
várják az éjsöprő napot.
Szatócsbolt sárga lángja csap
az útra keskeny fényhidat,
gomolygó szürke pára dől
a sarki snapszputik felől,
tejes svábasszony bandukol,
a gyársziréna már dudol
s a járda szinte kong, furán
kísért a hang ilyen korán.

A szem még lanyg álmokra lát,
de ébren koppan már a láb:
a gyár felé hosszú az út
s a nógató sziréna zúg,
bősz ellenőrző óra vár,
egy percért órát von le már
a kurta bérből; koncra les,
késel: pirossal bélyegez...
Feltűrt gallérral őgyeleg
munkába tartó nő, gyerek.
A vén szatócs koránkelő
leánya bukkan most elő,
reámnéz minden hajnalon,
megállni volna jó nagyon,
de nem lehet, mert vár a gyár:
könyörtelen, fukar kufár,
ki éjszakámból is hasít
hasznot magának. Zúg a síp,
üvölt a gyár, sikolt a gyár,
teremtő munkáskarra vár,
elémszalad, dühöng a gyár:
rohanj robotra, proletár!

Az Előljáróság előtt
"ínségesek" hosszúra nőtt
kígyója: irgalomra vár,
akit kiebrudalt a gyár.
Jól összebujnak, íg nem ér
oly élesen a téli dér,
lábuk topog, foguk vacog,
dohognak bágyadt szótagok,
rebellis szó nem hangzik itt,
kihízlalt rendőr őrködik,
bajusza szúr, szemén szigor...
Dermedten áll az éji sor,
szívükben vágyak fénye kél:
ebédjegy...! Moslékútlevél.

A gyár felé az út lucsok,
szemig freccsen a híg mocsok,
festék, olaj, szenny, hulladék,
lyuksa bakancshad gyúrja szét
vegyes habarccsá. Télre nyár
múlhat, nem szárad itt sár.
A gyár felé fertős a lég,
savanykás párakotyvalék
büdös felhője hordja szét
a műhelyek szagát-ízét.
A gyár fölött sötét ködök,
mogorva kémény füstölög,
örök homály, a napsugár
elsompolyog, ha erre jár.
A gyár felé futnak ebül,
igazgatónk autón repül.
A gyár felé, a gyár fölött
munkások sorsa hömpölyög...

Másodszor is süvölt a síp,
a hangja kerget, szinte csíp,
mint hajszoló ostorcsapás.
Igás baromnak sorsa más?
A hangja űz, a hangja bősz:
Rohanj kuli, már vár a gőz,
már vár a henger, vár a kés,
kazán, kemence és a prés,
a klór, a sósav és a lúg,
s a mótorok lármája zúg,
dobhártya reng, homlok feszül,
szemen maró ködhályog ül,
már vár a hajsza , durva szó,
kegyetlen "Munkarend", Bedó,
már vár a bűz, a kín, a vér
a huszonnyolc fillér órabér...

A gyárkapun sötét csapat
reménye szomjasan tapad:
facér munkások állnak ott
s a boldog szolgaállatot
irigylik, kita sors kegyel
s előttük dölyfösen megy el.
A portás gőgös arccal int:
"Nincs munkásfelvétel megint!"
Lazul a zord emberhurok,
egy pillantás, befordulok
a gyárkapun, mint más rabok
s egy napra ismét meghalok.

Nemes Nagy Ágnes : A visszajáró

Ez volt az asztal. Lapja, lába.
Ez volt a drót. Ez volt a lámpa.
Pohár is volt mellette. Itt van.
Ez volt a víz. És ebből ittam.

És kinéztem az ablakon.
És láttam: ferdén hull a pára,
nagy, égi fűz lógatja ágát
az esti rét sötét tavába,
és kinéztem az ablakon,
és volt szemem. És volt karom.

Most széklábak körül lakom.
Minden tárgynak térdéig érek.
Akkor vállal vágtam a térnek.
S mennyi madár volt. Mennyi tér.
Mint egy szélfújta lángfüzér
szirmai, tépve és lobogva
szálltak, rajokban sustorogva,
egy dobbanással szerterántva,
mintha egy szív madár-szilánkra
pattanna szét, repülne szét –
ez volt a tűz. Ez volt az ég.

Elmegyek. A padlólapot
ujjal érintgetném, ha tudnám.
Alacsony léghuzat, az utcán
húzódom. Nem vagyok.

1957-1969

Mészáros Bence: A lélek tételei

Érezted már úgy magad, hogy senkinek se kellesz? Érezted már magad úgy, hogy inkább meghalnál? Gondolkoztál már azon, hogy minek is élsz? Mindenkinek megvan a maga sorsa. Mindenkinek megvan az adott feladata a világban. Valakinek az a sorsa, hogy élete végéig szenvedni kell és más sorolhatnám milyen sorsok vannak. Mindenki saját magának él. Mindenkinek megvannak a saját problémái. Ne próbálj meg másnak segíteni addig, míg magadon nem segítettél. Ne tedd azt, hogy életedet feláldozod másoknak. Nem kell. Mindig az lebegjen a szemed előtt, hogy van feladatod, amit véghez kell vinned. Tedd azt, amit a szíved diktál, ne azt amit más parancsol. Az élet nehéz, és nem mindig a szíved lesz a szárnysegéded, hanem az eszed. De mi vezérli az észt? Az szív. Az ember test lelke és éltető ereje. Nem más mint az emberi lélek, mely fáj, ha valami rosszat csinálsz, ha valakit megbántasz. Ezt hívják úgy, hogy a lelkiismereted megfordul a saját tengelye körül, mely a testben rosszalló és görcsös érzést kelt. Tedd azt, amit jónak látsz, de ne tégy mással olyat, amit megbánsz.

Mészáros Bence: Az Áldozatok - hídján áltam én

Már lassan eltelt 2 év. De még mindig érzem a folyó friss illatát. Látom magam előtt a hidat, melyen olyan sokat vártam. Most, csak innen az ablakból figyelem a hosszú, bár elég rozogán álló hidat. Már emlékszem. Emlékszem arra, hogy miért is vártam. ... Egy hűvös esős délután kezdődött minden. Én csak álltam a híd elején, és vártam. Vártam a megváltást, hogy megérkezzen az akit szerettem. De nem jött. Én nap mint nap jártam ki a hídra. Vártam és epedeztem, hogy újra megcsókolhassam. Már elmúlt. Nem tudok járni. Koporsómmá ágyam vált. Szorítása erős és nem enged. Csak sóvárgok a szerelem után. Kiöregedtem. Belefáradtam a sok várakozásban. Az ágyból kósza pillantásokat vetek, az Áldozatok - hídjára. Miért illeti ez a név? Mert senki se tudja, hogy még élek. Holtomat mondják, és a nevem suttogják a gyerekek az utcán.
-Itt a ház! Látod? Ebben élt a bácsi.
-Milyen bácsi?
-Te nem tudod a versecskét?

Hadalán bácsi nem olyrég
Csak mászkált föl s alá
Ringatva lágyan kezeit,
várta szerelme dalát.

Elmúlt vagy 2 év
Hosszú séta átka ez
Áldozatok-hídját így,
róla nevezte egykor Hadalán szerzetes

És ez így, ment generációról, generációra. Testemet ágyamban találta egy fiatal házaspár. Házamat felújították, de lelkem még mindig a hídnak főjén áll.

Mészáros Bence: Tánc a művészettel...

"... fejezd ki tánccal mindazt az energiát, ami felszabadult benned. Az egész tested tele lesz energiával, hagyd, hogy ez az energia a táncon keresztül fejeződjön ki. Igen fontos a tánc..." (Osho)

A tánc, mindaz, mit a szellem és a test összekovácsolva alkot. A tánccal érzéseinket és akaratunkat tudjuk kifejezni. Ne tedd azt, hogy nem táncolsz. A művészet megnyugtat, kikapcsol és lelki harmóniát képez a testben. A tánc az egyetlen olyan elem a művészetben, mely megmozgatja a testet és megerősíti a lelket. Nem a szabad lelket, melyet mindegy, hogy mi nyugtatja meg. A művész lelkét, aki ezt a csodát műveli. A hosszúkásan elnyúló izmok, a szálkás alkat és az izmos lélek, mely képes mindezt megmozdítani. Szeresd azt, amit csinálsz és sose add fel az álmaid