A kezdetek kezdete

Demény Péter - Haza szvitt

Ez már a Keleti, alig nyolc óra telt el.
Nemrég a Nyugatiban voltunk alig nyolc óra,
meg Süly és Sáp és Berettyóakármi után.
Most csak Ladány, Szolnok – ez is ugyanannyi.

Két pályaudvar közt fújtat Budapest.
A vonat mellett, taxi, taxi, taxi,
vigyázzon, ezek átverik, a rohadtak.
Át a restin, igazi taxik,
ez a Gyurcsány ám a gazember,
de hát az Orbán is.
A politikával nem érdemes,
nem törődnek ezek, csak a zsebükkel
meg a kibaszott kurva anyjukkal.
Kollégium, te drága menedék.
Maga román, no látja, ez derék.
Én felvidéki, ugye tudja.
Négy órát zötyögök a buszba’.
Zuhany alá, a megváltás maga.
Ez még nem Pest, csak a szájszaga.
Nem is tudtam, hogy liberális vagy,
hogy te is ezekkel a rohadt pufajkás zsidó liberális
hazaáruló bérencekkel tartasz, szervusz.
Pajtikám, hogy te is beállj ezek mellé a jobboldali
bocskaimellényes fiókszéchenyik mellé,
azt azért tényleg nem hittem volna.
Sült krumpli Rákoskeresztúron,
rajta gomba, tojás, bacon, hagyma, sajt,
tíz éve áttelepült osztálytársak családjával,
ce pula mea, da ăsta ce-o mai fi,
mondjuk, echte erdélyiek, és nagyokat röhögünk,
a hazai, az mindig hazai,
tíz év albérlet, tíz év küszködés,
tíz jobb év itt, ahol a több kevés,
harminc éve, hogy keresünk, hazám,
az ám.
Ó, Pest, Pest, ó, kiürült arcú város,
hisztérikus és hővér és halálos,
az emberben otthon még felkavarg
a lelkébe szivárgott szaganyag,
a bőre vérzik, tökre hólyagos –
a felszólamlás utólagos –,
az utcákon úgy rám sújt a nyomor,
hogy nincsen azt, mi bevegye, gyomor,
óriásplakátról ordító magyarság,
szüntelenül zsivajgó felkavartság,
nem szeretlek; bár lenne mit szeretnem…
Vérfarkas fővárosom, hát engedj hazamennem.
Magyar lennék, de rommagyar vagyok,
ha megvágom magam véletlenül,
emléktáblák ömlenek belőlem,
szobortalapzatok és felavatások,
wassalbert en gros, reményik dögivel,
csabakirályficsillagösvényen,
horthyafehérparipán,
én nem is élek, nem is szeretek, nem eszem, nem iszom,
csak összeszorított szájjal küszködöm, túlélek vadul,
csak nézem, ahogy nő a pálmám a súly alatt,
kagylómban a gyöngy.
Magyar lennék, de rommagyar vagyok,
élet helyett trianonkodom,
székely harisnyában járok,
így érzem igazán magyarnak magam,
a sárgarépát juszt is muroknak nevezem,
a hasábburgonyát szalmakrumplinak,
fintorgok, ha azt hallom, nyamihörpi.
Magyar lennék, de rommagyar vagyok,
hattúli, kisebbségi és ilyenek,
taccs, szöglet, beadás – ezt mind húszévesen tanultam,
amúgyosan románul tudom őket,
románul nőttem én fel velük együtt,
logikus hát, hogy én román vagyok,
s kit érdekel, hogy nem lehetek az?!
Magyar lennék, de rommagyar vagyok,
nem élő ember – közhelygyűjtemény,
nem engem lát, bár rám néz, aki néz,
csak eldönti, hogy „nemzeti” kell lennem,
táblaavató, szenvedőleges,
ki Horthyval fekszik és Csabával ébred,
és gyűlöli a sok mocsok oláhot.
Vagy eldönti, hogy oly magyar vagyok,
hogy még a magyarnál is magyarabb,
és minden táblát ellene avattam,
és minden bajért csak őt okolom,
és megettem országa kenyerét,
és mégis, mégis, mégis gyűlölöm.
Ó, Pest, Pest, ó, kiürült arcú város,
hisztérikus és hővér és halálos,
az emberben otthon még felkavarg
a lelkébe szivárgott szaganyag,
a bőre vérzik, tökre hólyagos –
a felszólamlás utólagos –,
az utcákon úgy rám sújt a nyomor,
hogy nincsen azt, mi bevegye, gyomor,
óriásplakátról ordító magyarság,
szüntelenül zsivajgó felkavartság,
nem szeretlek; bár lenne mit szeretnem…
Vérfarkas fővárosom, hát engedj hazamennem.
Itthon élek, de otthonra vágyom,
csakhogy itthon van nekem otthon is.
Hol is lehetne az én csillagom,
melyik ég az, amelyik rám terül,
és nem karcolja meg a bőrömet,
melyik fűszál nem fúródik belém,
melyik átok nem hull vissza rám,
melyik áldás nem olyan, mint egy átok.
Itthon élek, de itt is idegen,
és ott legalább annyira vagyok,
sehol egy hely, ahol nyugton ihatnék,
nyugton szelhetnék a kenyeremből,
ne gondolnám, hogy alig fájdalom,
mégis itt motoz bennem szüntelen.
Azzal áltattam magam, létezik
haza és nemzet és más ilyenek,
hogy nekem is tudna közöm lenni végre,
és nem pusztán a demagógiához,
hogy átjövök egy határon és akkor
magamban is átlépek egy határt,
egy jó határt, mely önmagam velem
egy furcsa férc mentén köthetne össze,
választna el.
De így nem lehetett,
nem lehetett így; csak néznem a Dunát,
ha elszabadulok olykor otthonomból,
néznem a Várat és a Váci utcát,
a Ferenciek terét, hol gofri sül,
s vaníliával vagyhatok magyar,
s gondolhatom a Gellérthegy fölött,
hogy ilyen szép nem úgyse Bukarest.

Hogy hazám lenne, azt mégsem azonban,
s most már a gőg miatt sem, elmerült.
Hazajövök, hol szintén nincs hazám,
engem ez, sajnos, végleg elkerült,
nem mondhatnám, hogy zizzenő dzsoging,
mert annyi zizz tán nincs is a világon,
amennyi nekem kellene, hogy lazán
végigtekinthessek a hazámon,
kattog a vonat, ez itt már Ladány,
ez Várad, Hunyad és végre Kolozsvár,
annyiszor kellett becsapnom magam,
hogy többször nem csapom be most már.

Mészáros Bence: Szív, te drága szív

Sok mindent el lehet mondani a magyar kórházakról. Sokan azt mondják, hogy más országokhoz képest nagyon jó az egészségügy Magyarországon. Szerintem ez nem igaz. Volt egy gyermekkori rendellenességem, ami 7 éves koromra elmúlott. Most 10 év bután megint előjött. Az őszi szünet második napján elmentem kondizni. Végigcsináltam az összes feladatot, amit meg akartam csinálni aznap. Mindig a végére hagyom a futást. Lefutottam 25 percet és utána hazamentem.Felmentem a szobámba és bekapcsoltam a gépet. Éreztem, hogy nincs minden rendben. Előjött az a szívritmus zavarom, ami kiskoromban zavart utoljára. Lementem az emeletről és leültem apum mellé. Mondom neki, hogy nem érzem magam jól. Fogtuk magunkat és bementünk a kórházba a sürgősségire. Itt megmérték a pulzusom majd befektettek egy éjszakára. Minden rendben volt. Nem történt semmi az éjszaka folyamán. Hétvégére haza engedtek.Aznap éppen vendégeket vártunk. Nem történt semmi egészen délutánig. Megint elkezdett a szívem gyorsan verni. Hétfőre kaptunk időpontot a kórházban. Hétfőn el is mentem. Hogy észrevegyen apa felálltam és nekitámaszkodtam az oszlopnak. Éreztem, hogy rosszul vagyok, de nem ültem le. Hirtelen elvesztettem az eszméletem és elájultam. A recepción akik dolgoztak egyből odajöttek és felsegítettek, majd leültettek egy fotelba. Akkor jött meg apa is. Egyből felmentünk az intenzívre, ahol várt minket az orvos. Egyből ráraktak az ekg-ra és belém szúrtak egy kanüllt, amin keresztül a gyógyszert adták. Három napig feküdtem a dunaújvárosi kórházban, ahol hiába adtak gyógyszert nem változott az állapotom. Megbeszéltük az orvossal, hogy csütörtök reggel 7:30-ra jön a mentő és felvisz Pestre a kórházba. Hát a mentőt 7:30kor rendelték meg és 8:30-kor indultunk el. Úgy volt megbeszélve, hogy aznap megműtenek, de nem műtöttek meg. Nyugalmi állapotban 150-160 között volt a pulzusom. A tetőpontot a 216-os pulzusom adta még csütörtök este. Már be akartak avatkozni, de műtő orvos nem engedte. Őszintén szólva halál félelmem volt. Másnap reggel felkészítettek a műtétre és megkatétereztek. Itt olvashatsz a katéterezésről: http://www.szivcentrum-gyor.hu/hirek/?kod=21. Szörnyű volt. Utána meg az, hogy kb. 12 órán keresztül feküdtem az ágyban úgy, hogy nem mozdulhattam. De hála az Istennek már nincs semmi bajom. A gépekről, meg ne is beszéljünk. Nincsen pénz modern gépekre, se rendesen szakképzett ápolókra és még sorolhatnám. Senkinek se ajánlom, hogy olyan beteg legyen, hogy kórházba kelljen mennie.

Megasztár válogatás másképp

Idén ismételten elindult a Megasztár című tévéműsor a TV2-n. Sokak számára fontos volt ez a tehetségkutató program, ugyanis nem csak Magyarországi versenyzők, hanem a határon túli magyarok vehettek részt a válogatáson. Nagyon sok tehetséges embert lehetett soron követni a Megasztár előző adásaiban is. Idén megdőlt a Megasztárra jelentkezők rekordjai. Több mint tízezren jelentkeztek, de ebből csak 15-én juthattak tovább. Nagyon erős a mezőny ugyanis nagyon tehetségesek a versenyzők. De, hogy rátérjek a cikkem címének lényegére, ahhoz más vizekre kell eveznünk. Éppenséggel nem biztos, hogy csak a versenyzőkre kell szavazni. Úgy gondolom, ha egy ilyen jellegű versenyt meg tudnak szervezni, természetesen igényes formában, akkor a zsűrire is kéne gondolnunk. Nem elég, hogy a versenyzők agyon nyúzzák magukat a dalok tanulásával, de legalább adjuk meg nekik azt a tiszteletet, hogy egy olyan zsűrit állítunk össze vagy szavazunk meg akik értenek a zenéhez. Például egy ilyen műsorhoz, nem egy divattervezőt, kritikust vagy színészt kell választanunk, hanem egy olyan embert, aki jártas vagy éppen a zenével foglalkozik. Az ilyen embereket sokkal jobban megbecsülik, mint azt aki nem ért hozzá. Szóval, ha a jövő években is szándékozunk ilyen jellegű versenyt létrehozni, próbáljuk már meg egyszer azt, hogy a zsűrit is a közönség szavazza.