Ahol a hibáidra nincs többé mentség
Nem hazudhatod, nem mondhatod, hogy „de”
Mert nincs más a szobában, csak te.
Lelátsz a velődig, a mélybe
A lelked leges legmélyébe
És kétségbeesel, aggódsz és kételkedsz
Azon rágódsz, mi is léted értelme.
Nincs aki rád kiáltson, hogy rosszul tetted és bután
Egyedül állsz a nagy világgal szemben, félénken és sután
És emlékezel, visszagondolsz arra a kerek szemű kislányra
Akit 7 évesen egy cigi szagú kéz vezetett iskolába
És félsz tőle, attól az őszinte gyermektől
Attól, hogy a tisztasága menten megöl.
Az lettél – e vajon, aki ő akart lenni
Nem lettél – e csak egy a sokból, s ennyi.
Megmaradt – e belőle a gyermekisége, jósága
A segítőkészsége, a naivsága?
A csend nem felel. A szavak üresen koppannak a szobában.
S megállnak, mint szú belefagy a fába.
Lebegnek a fejed fölött, visszhangoznak némán.
A csend így dönt feletted, s te csak állsz mereven és bénán.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése