Éles pengeként hasított belé a gondolat:
- Egy tökéletes sor! - rebegte Pusztai Bertalan, álmából hirtelen felriadva és felülve a kemény szalmával bélelt ágyán. A hosszú, több hónapja nem vágott bajusz és szakáll mögül remegő ajkain, melyeken a téli időjárásnak köszönhetően teljesen kiszáradt és felrepedezett bőr, újra és újra átszűrődtek ezek a szavak:
- Egy tökéletes sor! Egy tökéletes sor!
Pusztai Bertalan, a valamikor annyira elismert költő már évek óta élt elvonultan a birtokán, mint egy remete. Évek óta, amióta egy verset sem tudott írni. Egyes városi szóbeszédek szerint, az alkotói válság teljesen megőrjítette. Megszakította kapcsolatát az ismerőseivel, és mindenkivel összeveszett. Bertalan tudta, hogy mit beszélnek róla a városban, de nem érdekelte. Állítása szerint csupán a lelki békéjét keresi a kis tanyán.
Most a félhomályban tapogatózva megkérgesedett tenyerével tollat és papírt keresett a szobában. A toll megvolt, de papír sehol sem akadt. Áttúrta a dolgozóasztala fiókját, megnézte a gyújtós között, de sehol sem talált még egy árva fecnit sem, amire felfirkanthatná ezt a hirtelen jött „tökéletes sort”. A vad kutatás közben is egyre csak ezt ismételgette magának hangosan:
- Egy tökéletes sor! - mintha valakihez beszélne.
Megszokott volt ez már. Ha valaki sokat van egyedül, előbb utóbb igényét érzi annak, hogy beszéljen és így magával kezd el társalogni. Semmi rendellenes nincs ebben, és ezt Bertalan is így gondolta. Végül remény vesztve ült vissza a kemény ágyra
- Nem hoztál könyvet, te hülye! Miért nem hoztál könyvet? - mérgelődött a megszáradt bőrdarabokat harapdálva ajkáról - Minden könyvben van üres lap, te okos tojás! - folytatta kimeresztett szemekkel.
Lassan kezdett rájönni, hogy ha sürgősen nem talál valamit, amire le tudná írni a sort, melyre talán évek óta várt, akár el is veszhet elméje mélyén örökre, úgy, hogy senki nem tudja többé a felszínre hozni és „dilis öregemberként” kell majd meghalnia.
Az ágy szélén ülve kandallója alig lobogó tüzébe bámult, s közben csak egy dolgon járt az esze:
- Le kell írnom azt a tökéletes sort! - ismételgette.
Szerencsére időben észbekapott, hogy, ha papírja nincs, akkor begyújtani se fog tudni, ha elalszik a tűz a kandallóban. Ez a tény egy pillanatra magához térítette, hiszen a téli mínuszokban még a legelkalandozottabb állapotában is észnél kell lennie, ha a kandallóról van szó, feltéve, hogy nem akar halálra fagyni. Gyorsan felpattant hát és a fahasábokat kezdte pakolni a tűzre. Először csak a vékonyabbakat tette, hogy erőre kapjanak a lángok. Majd kezébe akadt egy deszka. Jól emlékezett erre a deszkára még a nyáron bontott ki egy fölösleges kerítést a telekhatárban, ez talán az utolsó deszka azok közül, amit akkor tett félre téli tüzelőnek.
Briliáns ötlete támadt. Nem rakta rá a deszkát a tűzre. Egyenes felszíne volt és puha erdei fenyőből készült. Bertalannak egyből eszébe jutott a megoldás, ami ebben a helyzetben megváltónak tűnt. Fogta kését, mely mindig jó szolgálatot tett és egyből nekilátott a munkának.
Pár perc múlva már javában benne volt a munkában. Művészi pontossággal kívánta kerekíteni a betűket és éppen egy „a” betű szárát kunkorította, mikor óvatlanságának köszönhetően, a puha fába mélyesztett kés megszaladt és egyenesen a tenyerébe hasított. Ijedtében eldobta a deszkát és a kést is, majd lenyúzott kezéhez kapott és erősen szorította, nehogy elordítsa magát. A felhasított bőr helyén szivárogni kezdett a vére és piszkosul égetett. Bertalan a kiskonyhába futott, hogy gyorsan leöblítse víz-zel, kitisztítás címén. Fertőtlenítő szere nem volt, így jobb híján egy egyszerű ronggyal tekerte körbe kézfejét, melyről lehasadt a bőr. Szorosan megkötözte, de nem akarta az időt vesztegetni, hamar visszasietett a deszkához, és a késhez, hogy folytathassa a vésést. Úgy döntött sokkal taná-csosabb, ha csak szögletes betűket, nagy nyomtatottakat használ, azt is el tudja olvasni.
- Később, ha kicsit enyhült az idő, be kell mennem papírért, nem tudhatom, mikor jön ilyen briliáns ötletem még! - mondta ismét magának.
Mikor végre befejezte és sikerült, ha nem is kőbe, de fába vésnie művét, elégedetten dőlt neki a szoba hűvös falának, mely ugyanolyan repedezett volt, akárcsak ajkán a bőr. Pár percig még maga elé tartotta a deszkát, hogy az egyre jobban sötétedő késő délutánban még egy kicsit gyönyörködhessen abban a tökéletes sorban, amilyet még talán sohasem alkotott, és amire éveket kellett várnia.
- Egy géniusz vagyok! - suttogta elégedetten, majd nyugtázva munkáját a deszkát letámasztotta a falhoz, és alaposan megpakolta a kandallót néhány fadarabbal, hogy amíg az éjjel fel nem ébred, legyen, mi fűtse a szobát.
Bekötözött kezére pillantott, megpróbálta felhúzni a rongyot, hogy alápillanthasson, de az égető fájdalom meggondolásra késztette. Inkább csenden leheveredett a szalmával bélélt ágyra, lehunyta szemét és álomba merült.
Szerencsére éjjel idejében ébredt meg, hogy tegyen a tűzre, mielőtt kialszik. A vak sötétben keresett pár fadarabot, amik még egy kis ideig éltetik, mielőtt újra felébredne. Természetesen napkeltéig még egyszer felébredt, és még egyszer kellett tennie a tűzre. Nem esett nehezére, egyszerűen megtanulta az idő alatt, mióta itt élt egyedül, hogy éjjel kétszer is meg kell ébredni, megnézni, hogy minden rendben van-e. Ez kifejezetten igaz volt télen, amikor egy végigaludt éjjel akár fagyhalálhoz is vezethet, ha nem pakolja a tüzet rendesen.
A másnap reggelt csak abból ismerte fel, hogy ellát a szoba végéig, azonban a kicsiny ablakokon beszűrődő fény, amit a vastag felhőzet takarta téli nap árasztott még édes kevés volt. Feltápászkodott, majd kiballagott a szobából és az egyik szekrényben kotorászott magának egy konzervet. Reggelire mindig melegítés nélkül ette még a főtt ételnek szánt dolgokat is.
Hamar bekebelezte a konzervet, majd érezve, hogy lehűlt a ház visszaigyekezett rakni még a kandallóra. Belépve a szobába Bertalan torka elszorult. Szemeit kimeresztette és testében megfagyott a vér. A falat nézte. A repedezett, vedlő falat és a helyet, ahova a deszkát támasztotta. Nem volt ott semmi.
- Eltűnt! - szólalt meg bajsza mögül hosszú dermedt csend után - Eltűnt! - ismételgette.
Fogai a megkeményedett bőrébe mélyedtek, mely ajkáról szakadozott, úgy hogy már sebes lett tőle. Halk lihegésbe kezdett, majd, mint egy magvadult őrült elkezdte szanaszét dobálni azt a kevés holmit is, amit kis kunyhójában összehordott. Tüzelnivaló fahasábok repkedtek, fölkapta a piszkavasat és azzal kezdte el dühében verni az ágyát, amiből a kiszakadó szalmadarabok beterítették a padlót. Pár perc múlva teljesen kimerülten esett össze még mindig a dühtől zihálva. Teljesen világossá vált számára, hogy éjjel bizonyára véletlenül a vak sötétségben rádobhatta a tökéletes sort rejtő deszkát is a tűzre és mostanra már semmi más nem maradt belőle, mint por és hamu. Felült és a kandallóba bámult, hogy művét sirassa, ám ekkor vakmerő elhatározás ötlött a fejébe.
- Még tudom a sort, még emlékszem a betűkre! Még emlékszem a betűkre! - motyogta - Be kell mennem a városba papírért! Be kell mennem! Igen, mennem kell! - ismételgette, lassan már, mint egy tébolyult.
Nem törődve a nemsokára kialvó tűzzel és az odakint uralkodó legfeljebb mínusz tíz fokos hideggel felpattant és kését magához véve, mely mindig jó szolgálatot tett, egy szál pulóverben kirohant a házból és kelet felé vette az irányt, hisz tudta, hogy arra van a város.
Az út azonban nehéznek bizonyult. Még alig távolodott el a háztól, de a térdig érő puha hóban egyre nehezebb lépkedett. Bőrkarcoló hideg volt. Az ember úgy érezhette, mintha éppen nyúzáshoz készülődne. Ha nem lett volna még így, kora délelőtt is olyan szürke a távol, Bertalan láthatta volna már a várost, hisz nem volt messze, s ezt ő is tudta.
- Csak pár kilométer. - lihegte, alig látva leheletétől, mely egyből arcba csap-ott.
A vastagon hófödte út széléhez lépett, hogy egy vékonytörzsű fiatal fának támaszkodva pihenjen egy kicsit. Lábainak emelgetése a magas hóban az amúgy is legyengült férfi utolsó erejét is kiszívta. Most nagyokat lélegzett, arcát egy faágra támasztotta, s érezte, ahogy a szájából felcsapó pára nedvességet képez rajta.
Pár perc pihenés után fejét akarta felemelni az ágról, hogy induljon, de nem tudta. Bertalan rájött, hogy a párától képződött víz odafagyasztotta az arcát az ághoz. Gyermekkorában egyszer a nyelve fagyott oda egy jelzőtáblához, amit viccből nyalt meg, az osztálytársai kedvéért. Ez azonban most cseppet sem volt olyan vicces. Ha ebben a hidegben sokáig áll, teljesen átfagyhat, indulnia kell. Hatalmas ordítás közepette letépte arcát az ágról, mely fogságban tartotta, majd kezével egyből odanyúlt, hogy megtapogassa állapotát. A hidegtől és kérges bőrétől érzéketlenné vált tenyere nem tapintott semmit, de mikor szeme elé húzta, akkor látta meg, hogy csurom vér. A faág felnyúzta Bertalan arcán a bőrt egy egészen nagy seb volt most a jobb szeme alatt, melyből szerencsére éppen, hogy szivárgott a vér. A metsző hideg azonban úgy tűnt, minden pillanatban centikkel halad beljebb és egyre több bőrt szakít le a férfi arcából.
Így folytatta útját, mígnem már egészen közel a város első házához, összeesett. Átfagyott teste, és a fáradság térdre kényszerítették, majd kényelmesen elhasalt a puha hóban.
- Ha itt halok meg, senki nem fogja… nem fogja tudni! Elfelejtik! A tökéletes sort meg… meg se ismerik, nem látják! - mormogta maga elé, halálfélelemtől remegő hangon, majd késéért nyúlt, mely mindig jó szolgálatot tett, megmarkolta, amennyire csak tudta elgémberedett ujjaival, majd sérült karján feltűrte a pulóverét.
Elkezdte vésni a sort. Betűről betűre vájta bele saját karjába a szavakat, majd végül a világmindenség legtökéletesebb mondata ott vöröslött rajta. Így, ha bárki megtalálja, legalább ezt az egy utolsó sorát megismerik - gondolta. Teljesen feladva visszahúzta a pulóvert és elterült a hóban, hogy meghaljon. Szeme lecsukódott és érezte, ahogy elnyomja az álom.
Azonban a halál sohasem ilyen könnyű, és pontosan tudta ezt Bertalan is. Talán már egy óra is eltelhetett, mikor felébredt. Azt kívánta, bárcsak álomból ébredt volna, de nem, még mindig ott feküdt a hóban, bekötözött tenyérrel, sebes arccal és átvérzett pulóverrel, melyre már ráfagyott a vörösség. Lassan mozdította meg karját, mert gyorsan nem is tudta volna. Újai szinte már nem is hajoltak, görbe görcsbe meredtek, mintha csak kampók lettek volna. Ezekkel a kampókkal nyúlt be a pulóver ujja alá, hogy felhúzza azt, hogy elolvashassa a tökéletes sort. Ahogy felfele húzta az anyagot, érezte, hogy nagyon nehezen engedi magát. Minden maradék erejét össze kellett szednie, hogy a karjához tapadt ruhát le tudja tépni. A fagytól fájdalmat már nem nagyon érzett, de látta, hogy bőre folyamatosan szakadozik fel a pulóverrel együtt. Végül, ahogyan teljesen feltűrte, Bertalan észrevette, hogy a ruhájával együtt a hozzáfagyott bőrrészeket is letépte. Lenyúzta a tökéletes sort. Eltűnt, soha senki nem fogja megismeri többé. A férfi remegve feküdt, kimeredt szemekkel a hóban.
Utolsó leheleteit lihegte és bőrtelen kezére bámult.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése