Furcsa,
zavaros álomból ébredek. Fény tör át a szemhéjamon, s valahogy örülök neki,
hogy végre felkelhetek. Mégis, mintha még mindig álmodnék. Gyenge szellő
simogatja arcomat. Talán nyitva hagytam az ablakot? Kezeim és testem alatt
mintha puha füvet éreznék…
Kinyitom a szemem, és alig hiszem
el, hogy a kék eget látom. Kényszerítem magam, hátha felébredek, nem mintha nem
tetszene a hely, ahol vagyok. Egy kis réten fekszem, amit virágzó cseresznyefák
öveznek. Édes illat tolul az orromba. Épp mellettem patak csörgedezik,
egyenletes folyása megtörik a köveken. Halakat látok benne, és egy kisebb madarat,
ahogy iszik a vízből. Lepkék repdesnek mindenfelé. Olyan ez, akár a paradicsomi
idill…
S akkor veszem észre, hogy mások
is vannak körülöttem. Elsőre úgy húszan lehetnek, férfiak nők, fiatalok és
öregek vegyesen, de egyikük sem kevesebb húsz évesnél. Én magam is éppen csak
elhagytam ezt a kort…
Amíg a többiek ébredeznek,
megmosom az arcom. Talán azt várom, ettől majd felébredek, ám semmi nem
történik. Különös…
Ekkor hangzanak fel az első
kiáltások:
- Mi ez a hely?
- Hol vagyunk?
- Hogy kerültünk ide?
Arcomat visszafordítom az idegen
társaság felé.
- Azt én is szeretném tudni! –
kissé ideges kérdésemre többen is felém fordulnak.
- Ki vagy te, és honnan jöttél? –
kérdi egy idősebb férfi.
Kissé zavartan válaszolok, mert
csupán egy fehér hálóruha van rajtam, amely alig ugyan, de áttetszik.
- A nevem Eszter, és Erdélyben
élek.
Lassan mindenki bemutatkozik, és
én igyekszem megjegyezni legalább a neveket: Stephan, Mark, Thomas, Judit, Éva,
Adam, Sarah, Abe, Isaac, Zach, Jacob, Moses, Ruth, Sam, Jeremy, Danny, Joel,
John, Péter, Matt, Lukasz, Simon…
Van valami különös ezekben a
nevekben…
Jöttek Európából és Amerikából
egyaránt. Végül én teszem föl a kérdést, ami mindnyájunkat zavar:
- Ha mindnyájunknak más a nyelve,
hogyan érthetjük mégis meg egymást?
- Igaza van! – szól az Éva nevű,
fiatal nő. – Mi történt velünk? Az utolsó emlékem az, hogy elalszom…
Mindenki sűrűn bólogat, ahogy én
is. Felállok, és ösztönösen igyekszem magamhoz ragadni a kezdeményezést:
- Talán nézzünk körül. Hátha
választ kapunk a kérdéseinkre!
A többiek is lassan felkelnek a
földről. Egyik sem ismeri a másikat, és mind hálóruhában vannak. Lassan kezdünk
araszolni egy buján benőtt ösvényen. Akaratlanul is én kerülök a csoport élére,
a többiek párokban, vagy hármasával jönnek mögöttem. Úgy látszik, velem
ellentétben, könnyebben kötnek barátságot.
Csupán
néhány perce gyalogolunk. Társaim nem győzik csodálni a tökéletes látványt, s
lassan felszabadulnak. Én még éberebb vagyok. Az egyik bokor mögött reccsen egy
ág. ösztönösen kapom oda fejem. Ismeretlen árnyék suhan a magas
aljnövényzetben. A következő kanyarban egy állat állja utunkat.
- Tigris! – sikolt fel mögöttem
egy nő, talán Sarah. Mások is kiáltoznak, és üveges tekintettel bámulják az
állatot. A macska meredten fogadja pillantásainkat. Egyik kezem védőn a többiek
elé emelem, a másikat magamat óvva nyújtom előre. Az állat mordul egyet, és
közelebb lép. Hallom, ahogy társaim lassan hátrálni kezdenek, de én nem bírok
mozdulni. Aztán a macska odabújik kinyújtott kezemhez, majd csípőmhöz dörgölőzik,
akár egy kis, házi cica. Szinte könyörög, hogy simogassam. Megkönnyebbülten
sóhajtok fel, s zavart nevetés tör ki belőlem.
- Nocsak… hát te nem is vagy
olyan vad!
Szavaim nyomán mások is
felbátorodnak, és körém gyűlnek, hogy a tigrist simogassák. Az egy ideig élvezi
kényeztetésünket, aztán egy ugrással eltűnik arra, amerről jött. Csodálkozva
nézünk utána. Én csak ingatom a fejem.
- Ez meg mi a csuda volt?
Mindenki látta, hogy tigris, de ilyen szelídet?
Kérdésemre persze senki nem
felel, s válaszok nélkül folytatjuk utunkat. Az ösvény hamarosan kiszélesedik,
s csoportunk kiér egy tágas mezőre, mely tele van állatokkal. De nemcsak
növényevők, hanem ragadozók is vannak körülöttünk. És a zsákmányok, mintha nem
is zavartatnák magukat tőlük! Ráadásul minden kontinensről található itt
egy-két faj…
- Mi van, ha a Paradicsomba
kerültünk? – suttogja egy férfi, mert alig meri kimondani.
- Hallgasson! – szólok én, az
örök pesszimista. – Nem hiszem, hogy ez ilyen egyszerű lenne!
És
abban a pillanatban fénypászma vesz körül, majd hirtelen úgy érzem, szétesik a
testem. Mindez csupán egy másodperc, és alighogy realizáltam, hirtelen egy
épületben találom magam. Ijedten tapogatom az előttem álló üveget. Odalent
meglátom a többieket, akik észrevehetően engem keresnek. Határozottan
emlékszem, hogy nem volt előttünk semmiféle épület, most mégis egy toronymagas,
üvegkupolás épületben állok, amiben valamilyen furcsa, kék alapon színesen
villogó vezérlőpult áll. Aztán megérzem, hogy nem vagyok egyedül…
- Csak akkor fordulj meg, ha már
felkészültél! – a hangot nem annyira hallom, mint inkább a fejemben érzem, de
olyan, mintha nem a saját, de nem is a lent tapasztalt, közös nyelven szólna.
Persze, azonnal megfordulok, s akkor rájövök, hogy hibáztam. Hatalmas vízgömb
lebeg előttem néhány méterrel, amit a négy oldalán négy gravitációs modul tart
fent és össze. legalábbis, olvasmányélményeim alapján sejtem, hogy a villogó
szerkezeteknek ez lehet a céljuk. A gömbben, mely leginkább egy háromszor három
méteres szappanbuborékhoz hasonlít, egy kalmárszerű lény lebeg, és engem
fürkész. Csúcsos testén apró, színes pöttyök villannak, s azt két hatalmas,
szárny-szerű uszony veszi körül, mely ide-oda lebeg, s melynek szélét vibráló
csík és újabb pöttyök díszítik. A teste alatt található a feje, két, hatalmas,
összetett szemmel. Észreveszem, hogy nincs kifejlett szájszerve, és rájövök,
hogy a lény valóban a gondolati síkon szólt hozzám. Alul megannyi,
kisebb-nagyobb csáp lebeg, melyek közül oxigén-buborékok törnek elő, melyek
halk pukkanással oszlanak el, mikor a vízgömb szélére érnek.
- Mi vagy te? – kérdezem
hangosan, bár úgy vélem, a lény a gondolataimat is megértené. Mégis ragaszkodom
e tipikusan emberi szokáshoz.
- A nevem Ohmm. – a lény eredeti
hangja, mely a gömbből érkezik, lágy, akár a bálnák éneke. - Ne ijedj meg. Nem
bántalak. Hogy mi vagyok? Te tán kalmárnak hívsz, és jogosan, hisz hasonlítunk
e földi lényekre. De mi magunkat csak leíániaknak nevezzük, s ebből talán már
rájöttél, hogy bolygónk a Leíán.
- Most ott vagyunk?
- Csak majdnem. A galaxis
ugyanaz, az Androméda. A ti Tejút-rendszeretek legközelebbi szomszédja. E
bolygó neve Úa, ami neked annyit tehet: Éden.
- Kezdem érteni…
- Igen. Épp ezért választottunk
téged a csoportból. Te voltál az, aki leginkább kételkedett, aki megőrizte, hm…
a hidegvérét. Ezért neked jutott a megtiszteltetés, hogy megismerkedj népünk
történetével!
- Éljen… - a hangom megtelik
szarkazmussal. A lény ezen mintha kuncogna…
Egyik csápjával előre mutat:
- Kérlek, foglalj helyet!
A vezérlőpult közepén, szinte
hozzá simulva ahhoz, egy fotel áll. Óvatosan ülök bele, mert furcsán megsüllyed
alattam, és cuppog, majd érzem, ahogy felveszi a testem alakját. Egyáltalán nem
tart fogva, sőt, fölöttébb kényelmes, miután hozzászokik az ember. Szarkazmusom
ellenére érdeklődve figyelek Ohmm-ra, aki ezt jelzésnek veszi, és belekezd a
történetbe:
- Galaxisunk hasonlóképpen jött
létre, mint a tiétek, s persze, bolygónk is. A különbség csupán három: veletek
ellentétben, bolygónknak négy holdja van. Mi képviseljük az intelligenciát, és
bolygónk nyolcvan százaléka víz. A maradék sem összefüggő föld, hanem csupán
apró szigetek a tengerekben.
- Így értelemszerűen az
intelligens élet is ott keletkezett… - szúrom közbe.
- Igen. És népünk nagyon
különbözik a tiétekről, nemcsak alkati szempontból.
- Hát?
- Az egész nép egy nagy család.
Már rájöttél, hogy gondolati úton beszélek veled. Ez a fajtársaim közt is így
van, ezért egyszerre vagyunk egyének és egy komplett organizmus egyaránt. A gondolataink
kötnek össze minket, és ezzel irányítjuk gépeinket is.
- Értem. Befolyásolni is tudod a
gondolataimat?
- Nem.
Olyan egyértelmű, hogy tudom, nem
hazudik. Ohmm folytatja:
- Emiatt mi nem ismerjük a
rosszat. Helyette csak a jó van és az erkölcsök. Nincsenek háborúk, politikai
harcok és a többi… Mindenki egyenlő.
- Hm, eszmei társadalom lehet.
- Valóban az. Csakhogy, egyetlen
problémánk mégis akad!
Elképedek.
- Mi lenne az?
- Létezésünk okát keressük,
amióta csak tudatra ébredtünk. Ha úgy tetszik, a helyünket a világban…
- Akárcsak mi, emberek! – szemeim
kikerekednek.
- És ebben, bizony, nagyon is
hasonlítunk egymásra! Ez volt az oka annak, hogy elkezdtünk fejlődni.
Szerencsére fajunk mindig is kétéltűként létezett, bár életünk hetven
százalékát így is vízben kell töltenünk, azért látsz most engem is ebben a
burokban.
- Olyanok vagytok, mint a békák!
De… ha ennyire fejlődtetek, nincs valami készülék, amivel a sima levegőn is jól
érzitek magatokat?
- Hogyne! Csakhogy az volt a
benyomásom, a vízben lebegve kevésbé lennék ijesztő számodra!
Összeráncolom a homlokom.
- Nem rossz gondolat! Mint
embernek, az a benyomásom, hogy ami a vízben él, annak legyen is ott a helye.
Márpedig a mi kalmárjaink semmi esetre sem másznának ki a tengerből…
Megint úgy éreztem, mintha Ohmm
nevetne. A jelenség után aztán tovább beszélt:
- Jóval, mielőtt ti, emberek,
kacérkodtatok volna az űrutazással, nekünk már bionikus űrhajóink voltak. Így
már értheted a körülötted lévő anyag működését is.
Biccentek, és ő folytatja:
- Hogy saját kérdéseinkre
válaszokat találjunk, elkezdtük beutazni a galaxist, aztán pedig a távolabbi
űrt.
- De hát ez fantasztikus! –
hirtelen lelkesedem föl. – Ahhoz képest, hogy emberek még nem jutottak el a
szomszéd bolygóra, a Marsra sem…
- Igen, bizonyára csodálkozol
ezen. Kalandozásaink során eljutottunk a Földre is. Bár nem akartunk leszállni,
első látogatásunk kudarcba fulladt, földi idő szerint ezerkilencszáznyolc
június harmincadikán.
- Áh, a Tunguzka-esemény! Miért
nem maradt földön kívüli nyoma?
- Mint mondtam, technológiánk
bionikus, elsősorban vízbázisú.
- Szóval minden elpárolgott…
- Pontosan. Sajnos, a pilótánk is
odaveszett. Így, részben emiatt, később már csak szondákat küldtünk.
- És mi volt a másik oka?
Ohmm mintha sóhajtana.
- Hamarosan kitört nálatok a
háború, és rájöttünk, nem vagytok annyira barátságos nép, mint azt hittük, így
a kapcsolatfelvételt töröltük céljainkból.
- Megértem. Gondolom, féltetek,
hogy titeket még ellenségesebben fogadnak majd!
- Pontosan. Ennek ellenére nem
hagytunk fel a szondás megfigyeléssel, és hamarosan rájöttünk, hogy van még egy
közös dolog bennünk!
- És? Mi lenne az?
Ohmm megint kuncog.
- A történetek! A mi fajunk
imádja a kitalált történeteket. Nekünk is rengeteg van, amiket ugyan leírtunk,
de jobban szeretjük szájról-szájra, azaz gondolatból gondolatba adni. Így
kezdtük összegyűjteni a ti történeteiteket is, csakhogy e kutatás nem volt
céltalan.
- Miért? – kérdezem, mert érzem,
hogy hatásszünetet tart.
- Mint mondtam, a népünk
erkölcsös, így az egyetlen könyvet kerestük, ami ezt az erkölcsöt közvetíti.
E válaszra ráncolom a homlokom.
- Na és mi az? Találtatok?
A lény ismét mosolyog.
- Igen, még az óidőkből… - egyik
csápjával int egyet, mire mellettem, egy rejtett fiókból nagy, bőrkötésű könyv
tűnik elő. Bár a címe angol, nem kétséges számomra, hogy mit tartok a kezembe.
- A Biblia?
- Miért? Hát nem egyértelmű?
- De… az… persze… - kissé zavart
vagyok. – Egyszerű, mégis, milyen bonyolult…
Ohmm közelebb lebeg.
- Akár maga az Írás.
Újra kinézek az ablakon.
- Már kezdem érteni e hely
lényegét…
- Igen. Titeket figyelve lassan megértettük,
mit kell tennünk! Kerestünk egy megfelelő bolygót, hogy átalakítsuk,
terraformáljuk.
Kissé megemelem a könyvet.
- És, gondolom, eszerint!
- Pontosan. Bár, kicsit
lassabban. Az első földi évben közelebb mozdítottuk Édent a helyi naphoz. Így
lett igazi világosság. A második évben kialakítottunk egy számotokra belélegezhető
légkört, így lett kék az ég. A harmadik évben megfelelő mennyiségben oszlattunk
el vizet és szárazföldet. Most Éden e téren valahol félúton van a Föld és a
Leíán között. A talajba pedig a Földről hozott, ezerféle növény magvait
ültettük. A negyedik évben elraboltunk egy nagyobb égitestet a közeli
aszteroida-övezetből közül, így Édennek is egy holdja lett, ahogy nálatok van.
Ez hasonlóan befolyásolja az árapályt is. Az ötödik évben, a növényekhez hasonlóan,
mindenféle állatot is hoztunk el. Berendeztük ezt a kis tornyot, amit álcáztunk
is. Már csak egy dolog hiányzott…
- Az ember. A hatodik évben… azaz
most.
- Pontosan.
- Nos, ezek után több kérdésem is
lenne! – valamiért kissé ideges lettem, és tudom, ő is érzi rajtam. Egyik
csápjával int:
- Csak tessék!
Össze kell szednem a
gondolataimat.
- Tehát… mi a helyzet a
tigrissel? Értem, hogy paradicsomi állapotokat akartatok létrehozni, de hogy
csináltátok azt, hogy ne támadjon meg se minket, se a zsákmányát?
- Egyszerű! Genetikusaink
kikapcsolták nála ezeket a viselkedésformákat.
- Sejtettem! – kissé felemelkedem
a székből. – De ha kiöljük az ösztönt, hívhatjuk-e még tigrisnek a tigrist?
Ohmm egy pillanatra lehunyta
szemeit, majd, meglepetésemre, szavalni kezdett:
- Tigris! Tigris! Éjszakánk
erdejében sárga láng, mely örök kéz szabta rád rettentő szimmetriád?
- William Blake: Tigris! Tigris!
Című versének első strófája. – mondom, miután várakozva néz rám, mint aki
feleltetni akar. – Miért?
- Mert egy érdekes kérdést
vetettél fel! – felel nyugodtan.
- Egy etikai kérdést! – emelem
fel az ujjam.
- Igen. – elgondolkodik. –
Felterjesztem a többieknek. – egy pillanatig vár, aztán rám néz. – Van még
valami, ugye?
Nagy levegőt veszek.
- Az emberek… Miért mi? Azon
kívül, hogy a nevünk azonos bizonyos bibliai nevekkel, ez még nem ok arra, hogy
minket választottatok, hiszen Eszterből is lehet több száz a Földön…
- Igen, erre tudok válaszolni!
Több dolgot vettünk figyelembe a kiválasztásotokkor. Az első, amire rájöttél, a
név volt. A második, hogy valamelyest legyen hívő, de nyitott is egyben, nehogy
megijedjen tőlünk. A harmadik, hogy legyen húsz éven felüli, de hatvan éven
aluli.
- Ez miért fontos? – kérdezek
hirtelen közbe.
- Mert technológiánkkal képesek
vagyunk meghosszabbítani a korotokat, bizonyos életkor alatt, illetve felett.
Elképedek.
- Örökké?
- Nem. Csupán néhányszáz évig.
- Néhányszáz? – szemeim nagyra
kerekednek. – Nem biztos, hogy egyáltalán kedvem lenne addig élni!
- Addig hosszabbítunk, ameddig
akarod!
- Ó…
Vár egy kicsit, míg
lecsillapodom, aztán folytatja:
- Tehát, a negyedik, hogy
lehetőleg egyedülálló legyen, hogy ne érezzen nagy hiányokat. Az ötödik, hogy
rokonsága körében ő legyen a legerkölcsösebb, és ezért a családja ne szeresse
annyira, illetve emiatt ő se kedvelje őket. A hatodik, hogy szeresse a
történeteket, szeressen olvasni, legyen nagy fantáziája, és esetleg szeressen
is kitalálni kalandokat. A hetedik, az utolsó, és egyben legfontosabb, hogy
valóban legyen erkölcsös és tiszta, amilyen a Biblia szerint kellene, hogy
legyen. Ha ezeket végigvesszük, máris nehezen találunk sokat!
- Hát, így igen. Így már értem.
De ugye nemcsak mi vagyunk ilyenek összesen? – kérdem kissé csalódottan. Ohmm
nyugtatóan int.
- Nem. Ti csupán az első csoport
vagytok… a kísérleti… - érzem, hogy nehezen mondja ki ezt a szót. Felpattanok a
székből.
- Hogy kísérleti? A néped
erkölcsösségéről beszélsz, miközben istent játszol velünk! Ebben nincs
semmiféle etika! Lehet, hogy jónak tartod magad és a néped, de egyáltalán nem
különböztök tőlünk! Azok ott odakint egy nagy hazugságban élnek! Mégis!
Tervezed egyáltalán, hogy megmond nekik az igazat?
- Istent játszani? Nem tudom… De
mi mindent megadnánk nektek! Akaratotok szabad!
- Ha ez így van, és itt maradunk,
mi a garancia arra, hogy nem teszünk rosszat egymással vagy veletek?
Ohmm újra elmosolyodik, de most
úgy, mint aki nagyon biztos a dolgában.
- Mert ez az eredeti édeni
állapot. Nincs lehetőség, sem ok, hogy rosszat tegyetek! Te nem tennéd…
Bólintok, mert igaza van. Majd
elválik – gondolom, és az sem érdekel, ha halja. Ohmm újra megszólal:
- Hogy elmondjam-e a társaidnak?
Ez utóbbi kérdést neked akartam feltenni!
Igyekszem lehiggadni. Kifújom a
levegőt.
- Mindenképpen meg kell tudniuk!
Ohmm lehunyja szemét, és egy
hosszú percre elgondolkodik, úgy vélem, közölheti az információkat a népével.
Szemhéjai hirtelen pattannak fel.
- Ám legyen! – lassan odalebeg az
üvegfalhoz, és egy részen elhúzza. Engem is odaint maga mellé. Odalent még nem
sejtenek semmit. Aztán, egyetlen mozdulatára, megszűnik az álcázó, mert embertársaim
sikongva és mutogatva néznek fel ránk. Kell pár perc, mire felfogják, de a
legtöbb férfi így is ökölbe szorítja a kezét. Ohmm pedig nyugodtan hosszú
monológba kezd, s elmondja ugyanazt, amit nekem. Mindenki ámulva hallgat, de
látom, megnyugtatja őket, hogy én ott vagyok e lény mellett, s az nem bánt.
Végül így fejezi be:
- Tudom, most felkorbácsoltam az
érzelmeiteket, de kérlek, gondoljátok át! Ha akarjátok, természetesen
visszamehettek! Vagy idehozhatjuk azokat is, akiket szerettek, legyen ember
vagy állat. Gondoljátok meg! A földön vannak háborúk, vírusok, éhség, politika,
egyenlőtlenség, gyilkosság, öregedés, halál, és megannyi más szörnyűség! A
döntést csak rátok bízom! Válasszatok!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése