Szitkozódások, káromkodások
hallatszottak ki a szobából, és közöttük néha egy-egy reccsenés, nyikordulás,
amint a férfi újra és újra belerúgott, átesett egy-egy bútoron. A férfi
nyugtalanul járt fel s alá a hatalmas szobában a bútorok között, kerülgetve
azokat, de minduntalan belebotlott egybe. Hol egy kanapénak esett neki, hol az
íróasztala hegyes sarkába verte bele csípőjét, hol egy-egy székben botlott meg,
hogy majdnem elterült a földön. És ahogy mászkált a szobában, mint egy ketrecbe
zárt állat, egyre csak az asztalát nézte. Az asztalt, és a rajta álló whiskys
üveget. Szeretett volna inni belőle, csak egy pohárkával, nem is az egész
üveggel, ahogy azt ez előtt oly gyakran tette, de most nem tette. Nem tehette.
Egyre csak járkált, a talpa már égett,
az ütések nyomai, amiket a bútorok mértek a férfira kegyetlenül, nem kímélve őt
sajogtak és elzsibbasztották végtagjait és az egész testét. Akár hányszor éles
fájdalmat érzett valahol magán, amikor egy újabb bútordarabnak ütközött, tudta,
hogy mire kell oda figyelnie. Tudta, hogy nem ihat, az akaratának győznie kell,
nem engedhet a csábításnak, nem lehet gyenge jellem. És amikor már jó ideje egy
bútor sem figyelmeztette, akkor szánt szándékkal ment neki az íróasztal
sarkának, vagy a kemény, faragott székek egyikének, hogy észnél maradjon, vagy
éppen észbe kapjon. Tudta jól, hogy nagy a tét. Ha nem tud ellenállni a
kísértésnek, megint lerészegedik. És ha nem javul meg, nem tud meglenni az ital
nélkül, akkor kedvese sohasem fog visszajönni hozzá. Neki nem egy részeges
fiatalember kell, aki nem tud uralkodni magán. Ezért is hagyta ott a férfit.
És most a férfi küzdött és harcolt.
Semmi esetre sem akarta feladni elveit, megadni magát a whisky édesded
hívogatásának és kacér csábításának. De ez a csábítás egyre erősebben gyötörte.
Az éles fájdalom a lábaiban és csípőjében eddig sikerrel elnyomta a hívogató
hangokat fejében, de ahányszor a fájdalom enyhült, újabb, az előzőeknél mindig
nagyobb csábítást érzett, és kellett elnyomnia. A férfi tudta, hogy győznie
kell. Az életében csak egy csábító lehet, a felesége. Akivel már több mint két
éve éltek együtt, és lassan már fél éve házasok is. Ha most veszít, mindent
elveszít. Ez a végső összecsapás, a férfi tudta. Nagyon is jól…
Az idő haladt. A máskor talán
száguldozni tűnő percek most lassan váltották egymást. A férfi azonban még
mindig kitartóan bírta az akaratának harcát az itallal, a jellemének próbára
tételét. És ha fogcsikorgatva is, de egyre határozottabban, rendületlenül járta
a szobát. Olykor már majdnem kedve lett volna az üveget kidobna az ablakon,
messzire hajítani, hogy széttörjön és, hogy utána felhívhassa kedvesét és
dicsekedjen neki. Tudta, a nőt bármikor felhívhatja, ő meghallgatja, de most
nem érdemes. Most még nem. Este hatfelé járt az idő, amikor a férfi hasonló
dolgokon gondolkozott. És amint újra és újra átrágta magát a tényeken, egyre
nagyobb keserűség gyűlt a szájába, míg a végén már maró ízt érzett. Fájdalomtól
eltorzult arccal lépet oda az asztalhoz és megfogta az üveget. Egy hosszú, néma
percig csak bámulta azt, farkas szemet nézett vele, ahogy az idomár és az
oroszlán teszi azt egy cirkuszi ketrecben. Majd egy pohár után nyúlt, ami az
üveg mellett állt, fejjel lefelé fordítva. Önteni akart magának. Önteni, hogy
elnyomja azt a rémes ízt a szájában, és új erőre tegyen szert. A poharat
szájával a plafon felé fordítva az asztalra helyezte. Lecsavarta az üvegről a
kupakot, majd az üveg lassan, de biztosan megdőlt. Nem volt ami megállítsa.
Az utolsó pillanatban azonban érdes,
kellemetlen hangot hallott a fejében. Először nem akart törődni vele, az üveget
még jobban megdöntötte, már majdnem elkezdett folyni belőle az átkos ital, de a
hang csak nem akart abba maradni. Ekkor eszmélt föl csak a férfi. Észbe kapott,
rájött, hogy mit is akart tenni, hogy mi az, amit majdnem elkövetett, és hogy
nem a fejében van a hang, hanem az ósdi telefon szól egy kis szekrényen, a
szoba sarkában. Azonnal visszacsavarta a kupakot a helyére és a telefonhoz
lépett, hogy felvegye azt.
Beleszólt. Az egyik barátja volt a vonal
másik végén. Három másodperc hallgatás, majd a barátja folytatta. Hívták a
férfit, hogy tartson velük, menjen el velük kocsmázni. A férfit elöntötte a
méreg, de magán erőt véve finoman visszautasította az ajánlatot, majd letette a
kagylót. A whiskys üveg visszakerült a helyére, és a poharat ismét
felfordította. Hálás volt a barátainak, amiért éppen most hívták, de haragudott
is rájuk, amiért ilyen témával keresték. Próbálta dühét elfojtani. Bekapcsolta
a TV-t, hogy kézilabda meccset nézzen. De hamar ki kellett, hogy kapcsolja. A
csapat, amelyiknek szurkolt, vesztésre állt, és ez csak fokozta a stresszt és a
dühét. Ismét járkálni kezdett. Megint ütközések hallatszottak, ahogy neki ment
valaminek, nyikorgások, ahogy egy-egy szék arrébb csúszott. Pontosan úgy, ahogy
a délután folyamán. Pontosan úgy, ahogy ez nap, mint nap megtörtént, már lassan
két hete. Egy dolgot leszámítva: már nem káromkodott. Fáradt volt már, fájd
mindene és nem akart beszélni fölöslegesen, hiszen az elméje volt a
legfáradtabb. Egy ponton megelégelte aztán a járkálást is. Leült a kanapé
szélére, jó távol az asztaltól. Mielőtt leült volna, még egy széket is állított
közé és az asztal közé. Az ágyon aztán lehunyta szemét, fejét ültében
hátrahajtotta, és relakszált. Pihent, és a csábítással vívott harc következő
csatájára készült, míg végül hanyatt dőlt, mert elnyomta az álom.
Elmúlt tizenegy, mikor magához tért.
Örült. Egy újabb nap telt el, és ezúttal egy kortyot sem ivott. Úgy érezte,
valahogy ezt meg kell ünnepelnie és meg kell, hogy jutalmazza magát. Felállt és
odasétált ahhoz a bizonyos asztalhoz. Úgy gondolta megérdemel egy pohárkával,
hiszen hősiesen helyt állt. Lecsavarta a kupakot és önteni kezdett a pohárba.
Nem volt semmi, ami megállítsa…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése